Szünidős emlékek

Folytatjuk sorozatunkat, melyben közéleti személyiségek osztják meg gyerekkori vakációs emlékeiket a Cseperedő olvasóival. A mai részben Péter Orsolya, a Cimborák Bábszínház vezetője és Csákány Zsuzsanna pávai óvónő mesél gyerekkori élményeiről.

„Kisebb koromban a nyarak nagy részét a nagyszülőknél töltöttük a húgommal, ahol nem egyszer foci- vagy kosárvilág-bajnokság volt a játékunk középpontjában. Aztán szerepeltünk, pokrócokból színfalakat készítettünk, nagymamámtól kölcsönkért kábelek voltak a mikrofonok. Nagyajtán, az Oltba jártunk fürödni, és esténként a tejcsarnokba hordtuk a tejet. Aztán negyedikes koromtól felfelé nagyrészt az edzőtáborok határozták meg a nyarakat. A másik nagyszüleim Fotosmartonoson laktak, így az annyira közel volt, hogy csak ritkán aludtunk ott. A kerti munka (főként a gyümölcsszüretek), a kút vízének az íze (azóta sem ittam olyan finom kútvizet), és a kemencébe sütött kenyér maradt meg emlékként. No meg az, hogy nagymamám zseniális mesélő volt. Szerettem ülni a kályha mellett, és hallgattam a meséit, a történeteit. Mindenhez volt egy saját élményű története. Elvarázsoltak – idézte fel Péter Orsolya.
– Én a nagyszüleimnél töltöttem a nyári vakációt 12 unokatestvér társaságában, csodálatos volt – kezdte a visszaemlékezést Csákány Zsuzsanna. – A Gyimesek örökre a szívemben maradnak, mert ott teljesedett ki igazán az a gyermeki világom. Nagyapám és köztem szoros kapcsolat volt, ő volt, most már tudom, az én spirituális énem. Hiszem, hogy az élet mérföldkövein ő segített át. Ezért is volt az, hogy egy évet felvállaltam a csángó programban, mert úgy éreztem, nekem ez muszáj ahhoz, hogy elengedjem gyermeki lelkem, és felnőjek végre. Meg is erősített rendesen. Engem ez a gyermekkori időszak határozott meg a legjobban. Most is, mikor arra járok, Gyimesfelsőlokon, a villában, ahol nagyszüleim laktak, szinte látom nagyapám üveges tekintetét, ahogy féltve integet, mintha most is azt mondaná, te csak menj tovább, én innen ügyellek… Nos, ezek az érzések formáltak, de a játék és a szabadság, amit ott engedtek a nagyszülők, az nevelt, mert megtapasztaltatta velem az igazi felelősségvállalást, lehetőséget adott arra, hogy ha hibáztam, javítsam ki, oldjam meg, mert ha nem, hát számolnom kell a következményekkel. Ilyen alkalom volt az, amikor a szomszéd család kislányára vigyáztam, és mivel jómagam is gyermek voltam, mikor a lejtőn taszítottam fel-le a babakocsit, megtörtént az, hogy el-eleresztettem, és kaptam utána, míg meg nem történt a baj, kiborítottam a kislányt. Szerencse nem történ nagy baj, de elég az, hogy felhorzsolódott az arcocskája, és én elkeseredésemben nem tudtam, mit csináljak. Gondolkodni volt időm, mert egyedül voltam, de nem tudtam, mit találjak ki. Míg hazafelé taszítottam, rájöttem, hogy muszáj felvállaljam az igazat, mert ha nem, hogy nézek nagyapám szemébe, hisz ő látni fogja rajtam, hogy hazudok. Ezt gondoltam, de nem ezt éreztem, mára már tudom, hogy egy gyermek a szülei, nagyszülei megnyilvánulásait, reakcióit viszi tovább. Ez történt velem is. Nagy kedvencem volt a körhinta is, míg le nem estem róla, és kórházba nem kerültem. Érdekes így felnőtt fejjel gondolkodni a gyermekkor viszontagságain, akkor nem is tudtam, hogy egy csillogó szentjánosbogár piszkálgatása, egy csalafinta gyermeki csínytevés, a sok bandázás, bújócskázás, utcai csetepaték egyvelege segített megformálni mostani felnőttvilágomat. Ez csak egy szösszenet az egészből, de nekem felér egy világgal – mesélte nosztalgiával az óvónő.