Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Amíg nem késő! Teszem hozzá a címhez. Persze, ezt már sokszor, sokan elmondták, nagy emberek próbálkoztak, és talán próbálkoznak ma is megörökíteni mindazt, amit értéknek gondolnak, s megtartani önmagunknak és az utánunk jövőknek. Mindezt most még szükségesebbé teszi mondvacsinált történészek ama törekvése, hogy eltüntessék, de legalább elhalványítsák a magyarság szerepét Erdély múltjában és jelenében. Erre hívta fel a figyelmet a helyi és központi magyar sajtó, amely a nemrég Sepsiszentgyörgy két világháború közötti és utáni közéletét bemutató, román nyelvű „tudományos” munka ferdítéseiről, hamis állításairól beszél. Egy biztos: nem csupán érdemes, de egyenesen szükségszerű a helyi román nyelvű sajtó ránk vonatkozó híradásait követni. Egyikük bő részleteket is közölt a fentebb említett munkából, igaz, szinte olvashatatlan betűrengeteggel terhelve meg azt, aki ráveszi magát, hogy el is olvassa. A szerzőről tudni kell, hogy a rendszerváltás előtt vidékünkön ő volt az egyik leghűségesebb „katonája” a nagy vezérnek, s a mostani művével tulajdonképpen továbbviszi azt, amit akkor végzett. Emlékszem, pártkonferenciákon vagy más alkalmakkor ő volt a szolgálatos vezér-felugráló: ahányszor elhangzott a Ceaușescu név, annyiszor szökött fel helyéről, s vele együtt, természetesen mindenki, aki jelen volt. Jaj volt a hát- és gerincbetegeknek!
Nyilván, sok egyéb is arra késztet, hogy hangyaszorgalommal vessük papírra, amit érdemesnek tartunk továbbadni. A minap az egyik román nyelvű tévécsatornán Kolozsvárt mutatta be turistáknak egy „hozzáértő” idegenvezető. A kincses város legszebb épületeinek megtekintése során egyetlen szó el nem hangzott arról, hogy kik is építették ezeket a csodálatos palotákat. Annak idején arról is írtam, hogy az egyik, Arad melletti, valamikori sváb települést az azt létrehozó, évszázadokig éltető svábok említése nélkül rögzítették filmszalagra.
Ne restelljünk hát tollat ragadni, s leírni mindazt, amit a közelmúltról, a jelenről érdemesnek tartunk elraktározni. Az emlékező irodalom éppen olyan fontossá vált, mint századokkal ezelőtt!