Székelykapuk régen és ma

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban pénteken lezajlott tudományos értekezlet záró mozzanataként került sor Balassa M. Iván magyarországi néprajzkutató Székelykapuk régen és ma című könyvének bemutatójára.

A szerzőt és művét méltató dr. Szőcsné Gazda Enikő megtudtuk, személyében nem székely, hanem alföldi szakembert tisztelhetünk. Ez a vélt hátrány azonban előnyére vált, mert a témával kapcsolatban olyan apró részleteket is feljegyez, melyek fölött a beavatottságunk révén mi talán elsiklottunk volna. Így viszont ez a kötet a székelykapu-faragást és -állítást történelmi keretek közé helyező és távlatokból szemlélő tudományos munkává lényegült.

A dokumentumértékű fotókkal és rajzokkal gazdagon tűzdelt könyvet fellapozva kiderül, a székely kapu elnevezést első ízben Jankó János (1868–1902) néprajztudós használta 1896-ban. Mai formájában (székelykapu) Szinte Gábor (1855–1914) művészettörténész, néprajzkutató említette, majd Györffy István néprajzkutató (1884–1939) tette népszerűvé. Azelőtt ugyanis, amint arról a fennmaradt dokumentumok is tanúskodnak, galambbúgos, öreg, valamint kötött kapunak nevezték. A legrégibb fennmaradt, szétszedve ma is létező székelykapunk 1673-ban készült Mikházán, és a ferences kolostor bejáratát díszítette.