Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Milyen is egy elefánt?

Ha csak a 19. századi reformkorig és polgárosodásig tekintünk vissza, láthatjuk, számtalan visszahangos vita zajlott a magyar nyilvánosságban, kivéve a huszadik századi teljhatalmú rendszerek időszakait, amikor többnyire látszat- vagy eleve megrendelt viták folyhattak. Egy-egy közéleti-politikai, illetve tudományos vitának a jelentőségét egyrészt a felvetett kérdések valódisága és fontossága, másrészt meg a résztvevők súlya határozza meg. Ahol és amikor Széchenyi és Kossuth vitázott, ott és akkor a haza és haladás volt a tét, s a két fél szavainak, érveinek súlyát sem kellett megkérdőjelezni.

A magyar nyelvnek és nemzetnek a nagyvilágban elfoglalt helye is a nagy kérdések közé tartozik, nem csoda, ha az egyik tudományos, nyelvészeti vita az 1870-es években az ugor–török háború néven rögzült a kor köztudatában, illetve a magyar tudománytörténetben. Lehetne aztán hivatkozni hozzánk közelebbiekre, a trianoni békeszerződés utáni évtizedek erdélyi nyilvánosságában lezajlott vitákra, a menni vagy maradni kérdéséről vagy arról, hogy megélhető-e vagy nem a kisebbségi lét körülményei között a „nemzeti élet igazi teljessége.” Ez utóbbi vitát, mint köztudott, Makkai Sándor püspök indította el, és többek között a költő Reményik Sándor neve fémjelzi, aki a „Nem lehet”-re azt válaszolta nyolcvan évvel ezelőtt, hogy „Lehet, mert kell.”

A rendszerváltás óta is sokféle vita zajlott hazai vizeinken, például radikálisok és mérsékeltek, továbbá különböző értékek és ideológiák elkötelezettjei, de nemegyszer pillanatnyi és szűkkörű érdekek és szerepek vállalói és szószólói között. A hazai kisebbségi magyarságot illetően már a célok kitűzésében is (például autonómia) rengeteg tisztázatlan kérdésbe ütközik ma is az ember, nem beszélve az eszközökről és módszerekről, valamint a vitapartnerek hitelességéről. Nem tagadhatom, hogy vannak tisztánlátók, de hogy a tisztánlátáshoz a sokaságot is hozzásegítenék, nemigen tapasztalni. No meg attól sem tekinthetünk el, hogy az igazság keresése helyett többnyire ki-ki a maga igazát szajkózza.

Valami hasonlót tapasztal az ember, mint amellyel egy indiai mesében találkozhatni. Ezt a mesét még Szentkatolnai Bálint Gábor idézte, mint ugyancsak nagy tudományos viták számottevő résztvevője, jellemezvén ezzel az egyoldalúságok s a szűkkörű érdekcsoportok dicstelen szereplését a nyilvánosság körülményei között, amaz ugor–török „háborúban”. Eszerint négy világtalan koldusban egyszer felmerült a vágy elefántot látni, már ahogy a vak láthat. Útjukba is került egy elefánthajcsár, aki megállította az elefántot, hogy beteljesedjen a vakok kívánsága. A négy vak egyike megtapogatta az elefánt lábát, a második az ormányát, a harmadik a fülét és a negyedik a farkát. Vágyuk teljesülvén továbbmentek, folyvást arról vitatkozva, milyen is volt az elefánt. Az, aki az elefánt lábát tapogatta volt, váltig erősítette, hogy az elefánt olyan, mint egy famozsár, az, aki az ormányát tapogatta volt, állította, hogy az elefánt olyan, mint a mozsár törője, az, aki a fülét tapogatta volt, erősítette, hogy az elefánt olyan, mint egy nagy lapos szérűlapát, az, aki a farkát tapogatta volt, azt állította, hogy az elefánt olyan, mint egy seprű. A végeredmény pedig az lett, hogy a világtalan koldusok hajba kaptak afölött, hogy milyen is valójában az elefánt.

Nem egyebet, mint a részletek helyett az egészet, illetve a folyamatokat kellene láttatniuk az arra hivatottaknak, a mulandó pillanatkok és látszatok helyett pedig az állandót és a lényeget megvilágítaniuk, ellenkező esetben az időről időre lefolytatott közéleti vitákat követőnek az indiai világtalan koldusok hajbakapása juthat eszébe…

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás