Lappangó kézirat

A népéletet a maga igazi valójában és mélységében, különösen, ha az ideológiák torzításaitól zajos huszadik századot nézzük, soha nem ismerhetjük meg eléggé. Öröm, ha lappangó népi emlékiratok kerülnek elő, a néphez legközelebb álló tanítók és papok tollából születettek még beszédesebbek lehetnek. Telitalálatnak tűnik a Székely Nemzeti Múzeum és a Pro Havadtő Egyesület kiadásában most megjelent, dr. Kinda István által szerkesztett antológia, a Kispalástos küzdelem (1887–1966) egy nagyon jó tollú székely lelkész és pedagógus, Nagy Sándor írásaiból. A szerkesztővel beszélgettünk.

– Miért tartotta érdemesnek sajtó alá rendezni a kötetet?

– Nagy Sándor kéziratos hagyatéka egy olyan időszakban bukkant fel Havadtőn, amikor a Pro Havadtő Egyesület számos kulturális, örökségvédelmi és közösségépítő programot szervezett a helyi értékek azonosítása és továbbörökítése céljából. Az örökösök tulajdonában kilenc, egyenként 100 oldalas füzetből álló Életregény (1887–1960) című önéletrajzi írás, valamint további öt, saját költésű verseket, prózai alkotásokat, népszínműveket tartalmazó füzet maradt fenn, melyeket az egykori néptanító, majd lévita lelkész az 1960-as években vetett papírra. Magától értetődő volt, hogy egy ilyen információgazdagságú alkotást közzé kell tenni, akkor is, ha maga a szerző a bevezetőjében szemérmesen nem érezte a nagyközönség szintjére érettnek művét. (Nyilván, a továbbiakban aztán mindvégig a tisztelt Olvasóról beszél, szinte kéreti magát nyilvánosságra lépni.) Vidékünkről, a Kis-Küküllő középső folyásának térségéből nem ismerünk hasonlóan átfogó, a 19–20. század fordulójának falusi világát feldolgozó kiadványt, Havadtő tekintetében pedig szinte előmunkálatként lehetne értékelni a falu monográfiájához. De nem csak ahhoz, hiszen Nagy Sándor tíz székelyföldi és szórványtelepülésen szolgált 1910–1955 között, s minden közösségről van mondanivalója a kötetben. A könyv címét magam adtam szerkesztői minőségben, bár a kézirat maga kínálta azt. A tapasztalt tanítóból „majdnem” lelkésszé avatott értelmiségi egész élete küzdelem volt vetélytársaival, feleségeivel, életkorával, a társadalmi elvárásokkal, az éppen uralkodó rendszerrel.

– Kérem, beszéljen a kötet tartalmáról is.

– Az A5-ös formátumú kötetben 370 oldalt tesz ki az életregény, amely lényegében szubjektív történelemírás, avagy történelem alulnézetből. Ebben a leszegényedett, kisnemesi származású fiú gyermekkorát, elemi, majd udvarhelyi főreáliskolai éveit, katonáskodását, tanítóskodását, majd különbözeti vizsgával történt lelkésszé válását mutatja be kronologikus sorrendben. Ugyanitt szerzünk tudomást szerre mindhárom nősüléséről, melyek közül az első és az utolsó drámai küzdelmektől volt terhes – a szó szoros értelmében, hiszen feleségei időnként oda-odacsaptak a művelődési élet fellendítésén fáradozó, széplelkű férjükhöz, olykor jogosan, hiszen szerzőnk nem vetette meg a szép fiatal leánykákat, amint az vallomásából és a hozzájuk írott szerelmes verseiből kiderül. Csak az udvarhelyi diákévek leírása nagyjából 90 oldalt tesz ki – egy olyan alulnézeti bemutatása a század eleji székely paraszti vágyaknak, lehetőségeknek, buktatóknak, amilyent történészek hasonló érzékletességgel és részletességgel nem tudnak megírni. A kötet második részében a helyi közösség közismert tagjaira emlékezik: a legszegényebbekre és a legtehetősebbekre, a sokat gúnyolt földesurakra, valamint egy különlegesen érdekes fejezetben egy „amerikás” rokona felemelkedését, tündöklését és bukását írja meg rendkívüli részletességgel.

– Mondhatnánk, a népi értelmiségi példája és sorsa…

– Valóban, Nagy Sándor magasztos eszmékkel felfegyverezve áll szolgálatba a saját falujában, ám egy idő után belátja, hogy a saját közösségből kinövő próféta szálka sokak szemében. Magánéleti problémái kihatnak szolgálatára is, több esetben emiatt kell közösséget váltania: hol igazgató-tanítóként, hol „kispalástos” lelkészként keresi kenyerét. Ugyanakkor maga is az uralkodó eszmék hatása alá kerül: míg az első világháború idején a közösség belső rendjének kidolgozója, felügyelője a népőrség megszervezésével, idős korában, immár a kommunizmus évtizedeiben maga is alázattal szolgálja a rendszert: korábbi ellenségeit kiszolgáltatja, leleplezi, s ha szükséges, a sajtóban álnéven tesz feljelentést mindazok ellen, akik státusukat, társadalmi presztízsüket, vagyonukat örökségként kapták, nem kiharcolták.

– Milyen hasznát veheti a tudomány ennek a munkának?

– A népi önéletírás műfaja az erdélyi néprajztudományban az utóbbi fél évszázadban felértékelődött. Szerzői belső késztetésből, saját életük eseményeiből ihletve alkottak, de a népi életrajzokat sajtó alá rendező szakemberek igazi kincset láttak a művekben. A népi memoárirodalom mára a néprajz alapvető forrásává, a történelem segédtudományává vált, melyben a nagy történelmi események alulnézeti perspektívából, a kisember által megélve, elszenvedve jelennek meg. Ezt szem előtt tartva a Nagy Sándor könyve kiváló forrás lehet akár az udvarhelyi századfordulós diákélet, akár egyes székelyföldi vagy szórványtelepülések monográfiái, kutatásai számára. Akár nagy reménye, a lélekelemző tudomány, a pszichológia érdeklődése is megvalósulhat munkája iránt.

– Számomra mindenképp kimagasló olvasmányélményt nyújtott.

– Az információforráson kívül a kézirat lendületes történetmesélése, kronológiai vonalvezetése is a megjelentetés mellett szólt. Igaz, a későbbi esetleges jogviták elkerülése végett helyenként rövidítésre, szégyen kimondanunk, de cenzúrázásra kényszerültünk. Szerzőnk ugyanis olyan szinten és nyelvezettel értékelte közösségének tagjait vagy egyes kollégáit, hogy az különösebb jogi bravúr nélkül nyerhető becsületsértésként értelmezhető, főleg, hogy nincs lehetőség a másik fél meghallgatására. A szöveg amúgy az olvasót magával ragadja, a tartalom olvasmányos, olykor humoros, sok verssel, párbeszéddel feloldott. Ahogy a kötet felelős kiadója értékelte, az olvasó a sorokat róva átmegy egy másik időbe, teljességgel átérzi annak súlyát, beleéli magát az adott helyzetbe.

– Az előbb említette, hogy a kommunizmus alatt maga is alázattal szolgálta a rendszert. Mi vezetett e meghasonuláshoz?

– Megdöbbentő, ugyanakkor földhözragadt módon emberi, ahogyan Nagy Sándor istenhite a megélhetéssel, a gyülekezetekkel és papokkal vívott küzdelmes évtizedek alatt megtört, és a gyülekezetek pasztorálását lelkiismeretesen végző lévita papból a régi világrendet lebontó szocializmus istentagadó eszméinek bűvkörébe kerülve evolucionista nézeteket valló világi igazgató-tanítóvá vált a kézirat végére. Hitmagyarázó filozófiája – mely szerint a hívő ember maradi, tanulatlan – a marxi-lenini materialista elveket, az ember, a ráció és a szocialista fejlődés hatalmát emeli középpontba. Íme, egy szemléletes idézet az emlékiratából: „Krisztus feltámadása fizikailag teljesen érthetetlen, allegorikus és illuzórikus. (…) Azt minden tanult ember tudja, különösen a mai atomkorszakban, hogy aki meghalt, soha fel nem támadhat, mert a test felbomlik alkotó részeire s por lesz belőle, amiből vétetett. A mennybemenetel pedig még nagyobb abszurdum – hol van a mennyország a végtelen világűrben, ahol az Atya lakozik és trónol? Ezt az Atyát és jobbján ülő fiát az űrrakéták soha meg nem találják nagyítólencsével sem, mert ez nem létezik!” Szerzőnk istenhite mellett családi életében is meghasonlott: utolsó éveit kitagadott és végérvényesen elengedett gyerekeitől távol, Kendőben, egykori harangozója telkén, az annak házához toldott szobájában élte, így nem volt hozzátartozója, aki érvényesítse a Végrendeletében megfogalmazott kérését, miszerint temessék szülőfalujába.