Tényleg tavasz van?

Ki hitte volna? Én tényleg ilyesmit még nem láttam: az almafa, amelyik idén csak pár gyümölcsöt termett, virágba borult. Még szeptember elején történt, hogy egy-két virág megjelent a szomszédos kertben, kicsi unokám tavaszra gyanakodott, mert hiszen ő úgy tudja – mi is egyébként –, hogy tavasszal virágzik az almafa. És micsoda kép: a fa tetején ott nevet ránk két-három érett gyümölcs, ez volt az idei termés, körülöttük pedig minden csupa virág!

A amint kitekintek az ablakon, látom, a meggyfa is kivirult. Pedig ő nem fukarkodott az idei terméssel sem. Az almafáknál még elfogadható, hogy ha későre is, de legalább virágzásukkal kárpótolni akarnak a terméketlenségért. Azt is furcsállottuk, hogy szűk körletünket leszámítva mindenfelé hatalmas almatermésről beszélnek – örök titok marad, legalábbis számomra, miért került el bennünket a termés istennője. És most, lám, utólag megörvendeztetett a természet olyasmivel, ami ritkán adatik meg. Elkönyveltük, hogy az aranyeső kibomlott, s el is hervadt hamarosan, erre az alma- és meggyvirágzásra azonban nem számítottunk.

Az első virágok megjelenése után így minden reggel azzal kezdem, hogy kitekintek az ablakon, s ha kezdetben, a hónap elején még számolgattam is, hány fehér virággal lettünk gazdagabbak, ma már az ágakat nézem, melyik nem fehéredett még meg. Önkéntelenül Janus Pannoniushoz fordulok, aki a meg nem értettségét hajdanán, a 15. század közepén egy ilyen, természetellenesnek tűnő jelenséggel érzékeltette: „Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,/ Hősi Ulyxess sem Alcinous szigetén./ Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,/ Nemhogy a pannon-föld északi, hűs rögein./ S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,/ Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!” (Egy dunántúli mandulafáról). Vajon mit rejteget, mit hoz, mit varázsol még ide ez a megkésett, de azért pompás virágzás?