Miklóssy Mária képi világa

Miklóssy Mária az az állandóan kereső alkotónk, akire a folytonos önmaga-keresés, a kifejezésért, a műben elrejtett szándék sajátos, csak rá jellemző megszólaltatásáért való örök harc, örök küzdelem jellemző. Ez abból is jöhetett, hogy mint művész-feleség – Plugor Sándor hitvese – próbált saját úton járni, nem a súlyos egyéniségű férj árnyékában maradni, aki a vonal bűvöletének rabjaként, annak kifejező erejében kiteljesedve alkotott.

Miklóssy Mária önmaga másságát kereste, s ezt a másságot próbálta művészetében megvalósítani. Nem állt soha egy helyben, nem egy megtalált és számára adottá vált stílusban festett és fest, vagy alkotja grafikáit, hanem minden egyes munkájával vagy munkájáért megküzd, azt fejleszti, tovább és tovább építi, míg megtalálja az adott képi gondolat végső megoldását. S legjobb munkáival hatalmába keríti, nemcsak gyönyörködteti, el is varázsolja, le is bilincseli, töprengésre is készteti a nézőt, a művészetre érzékeny közönségét.

Honnan a varázslat, mely hatalmába keríthet? Ha ránézünk a munkáira, beszédbe elegyedünk velük, bizonyos egyéni karaktervonásokat olvashatunk ki belőlük. Igen fontos számára a szerkezet. Egy adott szerkezetbe viszi bele a formákat, a motívumokat. Mondhatnánk: ez az alkotás örök törvénye, ám nála ez külön hangsúlyt is kap.

Másik fontos, rá jellemző képépítő sajátosság az erőteljes ritmus. Ez valósággal belengi a képeket, zenél, muzsikál a lengő, hajlított vonalak közé foglalt erőteljesen stilizált formákkal, daloltatja azokat. Behálózza, belengi velük a képfelületet, lüktetteti vagy megmerevíti, csendes statikus állapotba varázsolja azokat.

A motívum-teremtés, a motívumokkal való kifejezés-építkezés is jellemzője Miklóssy Máriának. Stilizált képelemeit a természetből vonatkoztatja el, sajátos formákba ágyazza, s érzelmileg is megrezdíti, kifejezés-hordozókká teszi azokat. Egyik visszatérő motívuma a szív, hagyományos, stilizált formában. Aztán a kör a maga lendületes zártságával, az elvonatkoztatott vagy sejtetett madár, a nap- és a holdmotívum – utóbbi annak karéjosított formájában – vagy a csillag, a falevél a maga erezetével, a pillangó, a szem – elvonatkoztatva is – stilizált női testformák ívelő vonalakkal határolva, néha geometrikus, de sohasem a szabályos megszerkesztettség benyomását keltő négyszögek.

Sorrendben talán utolsóként megtalált különlegesen egyedi sajátossága: a színhez való – képletesen kifejezve– fohászkodás, a benne való kiteljesedés. Mint képességet fedezhette fel magában, hogy szóra tudja bírni a színeket, súlyt tudjon adni azoknak. Nem csak kifejez, de építkezik is velük. Nem színben alkotja meg a formát, hanem ráépíti a formára a színt. Legjobb képein úgy lesz azok szerves részévé, hogy rávetíti azt a formára, s felfokoz, rejtélyesít vele, úgy bontja ki, hogy kiemel vagy elföd vele. És: kevéssé a logika, inkább a megérzés, az inspiráció helyezteti oda vele a színeket. Nemcsak a formaelemekkel, a ritmussal, a színnel is építkezik, a három egységbe olvad, hol egyik, hol a másik dominál, a nem domináns építőelemeket elrejti, de azok is ott vannak mindig a képben.

A képi látványon belül sokszor nem tartja be a természet szabályait, megdöntheti az emberi testet, elvonatkoztatja a fákat, azok lombkoronáját, a képritmus törvényeinek rendeli alá azokat. Alkotó módszere: kép-gondolatait legtöbbször valamilyen látványból, többnyire a természetből veszi, aztán rabjává teszi azokat, magához alakítja, szerkezetesíti, a kapott vagy a kapottból stilizált motívumokból a maga alkotta ritmusnak megfelelően építkezik, álmodozik. Nincsenek sémái, mindig az adott képpel küszködik, azt fejleszti, építi, annak keresi a végső megoldását. Amíg eljut ahhoz a pillanathoz, amikor úgy érzi, jobbá tenni már nem tudja.

Vajúdva születik meg hát a kép, mely sohasem elsődleges termék nála. Átélve, beleélve magát küszködik meg vele, érte.

Gazda József