Párbeszéd az éjszakában

Éjjeli fél három. Béla húzza a lóbőrt. Horkol is, pedig nem szokott, de most nagyon fáradt, mert délután és este egymást váltogatták a betegek. Olyanok is, akik igazából nem rá tartoznának, de odakaptak, mert ő közelebb van ugye a szívkórházban, mint a városi „sürgészet”. Csobánlakodalom volt a Tündérvölgyben, és ilyenkor leisszák-leeszik magukat az atyafiak, de – Istennek hála! – éjfél körül hazamosta őket a zivatar. A tizenhármasban megy ugyan a perfúzió az öregnek, de azt figyeli az asszisztensnő, és szól, ha valami zűr van.
Tehát csend van. De mégse! Megszólal az a rohadt mobil, hogy… meg, aki kitalálta! Felveszi. Ha már van, muszáj.
– Halló, taxi?
– Neeem, dehogy, nem taxi! – mérgesen, álmosan, de megkönnyebbülve leteszi. Jó, hogy nem sürgősség. Azonnal visszaalszik. Kis idő múlva ismét dalol a vészmadár.
– Halló, taxi?
– Nem, kérem, mondtam már, hogy nem taxi! Tévedés.
De szinte azonnal, újból, most már rikácsolva, ugyanaz a hang:
– Kérem, nekem vonathoz kell menni, velem nem lehet ezt csinálni csupa dögségből! Nekem ide be van írva a számuk világosan, a T betűhöz! Ha azonnal nem küldenek kocsit, reklamálni fogok a fogyasztóvédelminél!
Béla már nem is szól semmit, csak lecsapja a telefont, és a mennydörgőst emlegeti. De ez már hihetetlen, mert újból:
– Halló, taxivállalat?
– Nem, kérem! A vonat vagyok, és tíz perce elmentem!
Döbbent szünet, majd:
– Igeeen? És mondja, kérem, utol tudná nekem érni azt a rohadt taxit, amelyik elkerülte a mozdonyt? Itt mindjárt infarktust kapok maga miatt, mert magának viccelődni van kedve éjjel háromkor!
Bélában feltámad az „emberség”:
– Halló, itt taxi. Keresett valaki? Lakcímet, nevet kérnék!
– Na, végre! Piliske utca 13., Gocz János.
– Tizenhárom? Oda nem mehetek! Szerencsétlen szám. Még kiborulok. De tudja mit, Jani bácsi? Ha nem sikerül elutaznia ma éjjel, holnap nézzen be hozzám a rendelőbe. Délelőtt taxizom, nyolctól egyig. Mondom: délelőtt!

Török Samu