Régen és ma

A hosszú tél után, mikor a naptár lapját átfordítjuk márciusra, az embert átjárja a természetnek növekedést adó ereje. Ez a láthatatlan erő felébreszti a természetet: előbújik a hóvirág, kifakad a barka, megérkeznek az első vándormadarak, a seregélyek, de még az embert is jókedvre deríti. Ez így volt régen is, és így van ma is

Márciust írunk, várjuk a gólyákat haza. Őseinktől örökölve biztos jelként vesszük, mikor a gólya megérkezik Afrikából, akkor már végérvényesen itt a tavasz. A gólya, a fecske kiemelt szeretetet s védelmet élvezett térségünkben, nem kellett hozzá semmilyen törvény, jogszabály vagy irányelv. Mindenki tudta, hogy a fecske- vagy gólyafészket nem romboljuk le, a fecskefiókákat nem szedjük ki a fészekből, a kiesett gólyafiókán segíteni kell, és ezt tudják a mai gyerekek is.

Régen, de nem is olyan nagyon régen, még büszke volt az az ember, akinek a háza kéményén, vagy csűrje ormán rakott fészket a gólya. Volt, aki fészektartót helyezett ki, hogy így csábítsa portájára a gólyát. Ma a tavasz közeledte egyesekbe vészharangot kongat: jaj, jönnek vissza a gólyák! És mindent megtesznek, hogy eltávolítsák a közvetlen környezetükhöz közel eső gólyafészket. Szelektálva szeretik a természetet. Mert mondják, a gólyákkal nincs semmi bajuk, szeretik, csakhogy piszkít. Pedig ez nem valami új dolog, így volt ez régen is.

Természetesen ilyenkor jobb elköltöztetni a fészket, oda, ahol szívesen fogadják. Szerencsére ilyen emberek vannak többségben. Azon pedig ne csodálkozzon az, aki ellenségnek tekinti a gólyát és eltávolíttatja a fészkét, hogy a község lakói megbotránkoznak.

Kelemen László