Ellenségből lett szövetséges

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc közelgő évfordulójára tartogattuk ifj. Bertényi Iván történész előadásának felelevenítését, aki legutóbb Sepsiszentgyörgyön azt boncolgatta, hogy a forradalmat és szabadságharcot állati kegyetlenséggel megtorló II. Ferenc József császár 1867-ben miért nyújtott kezet és miért fogadta szövetségesévé az addig ellenséges gyarmatként kezelt Magyarországot.

A történész elsősorban a Magyarországot addig gyűlölettel és gyarmatként kezelő Habsburgok ellenségesből hirtelen barátságossá változott magatartását kiváltó okokra világított rá. Így derült ki, hogy nem az uralkodó gondolkodásmódja, vagy rólunk alkotott véleménye változott meg, hanem a külpolitikai helyzet és a nagyhatalmi viszonyok. Ezek helyes megítéléséhez viszont tudni kell, hogy a krími háború alatt (1854–1856) tanúsított magatartása miatt, vagyis mert nem volt hajlandó Oroszország mellett abba fegyveresen beavatkozni, az osztrák császárság elveszítette a cár barátságát és támogatását. Ugyanakkor 1859-ben Itáliában vereséget szenvedett a francia–olasz haderőtől, melynek következtében kiszorult az ottani tartományokból, végül pedig 1866-ban a porosz hadsereg is elverte rajta a port. A megroggyant és elszigetelődött birodalomnak tehát belső nyugalomra, valamint katonai ereje megerősítésére volt szüksége a talpon maradáshoz, ennek eléréséhez azonban új szövetségest kellett keresnie.

Az előadó rámutatott, hogy az uralkodó akkor csak a magyarok, vagy a szlávokat képviselő csehek között választhatott, azonban az elhanyagolható létszámú német lakossággal rendelkező Magyarországgal szemben Csehország körülbelül 8 millió lakosából 3 millió német ajkú volt. Ebből adódóan – amennyiben ott a csehek kapják meg a vezetést – fennállt a veszélye, hogy a magyarokon kívül a jelentős létszámú csehországi németeket is magára haragíthatja, akik emiatt akár az éppen létrejött Német Császársághoz történő csatlakozást is választhatják. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor nagy valószínűséggel az ausztriai németek hasonló lépését is maga után vonja. A magyarokkal történő szövetkezést a saját területeiken továbbra is hatalmat gyakorolható németeknek viszont nem volt okuk ellenezni, a szlávok tiltakozása pedig még mindig kisebb veszélyt jelentett, mint az együttes német és magyar felhördülés.

A történtek összegzése során tehát megállapítható, hogy II. Ferenc József császár a lehetőségek józanésszel történő mérlegelése után, a birodalom egyben tartása és megerősítése érdekében, az érzelmeit félre téve a kisebbik kockázatot jelentő megoldás mellett döntött, ezzel mintegy azt sugallván, hogy a politikai magatartást nem az érzelmek, hanem az érdekek hűvös értelemmel történő keresése, megtalálása és érvényesítése kell, alakítsa – vonta le a végkövetkeztetést a történész.