Boér Géza ma hatvanöt éves lenne

A 65 évvel ezelőtt, 1952. március 13-án született Boér Géza folyamatosan készítette látleleteit a veszélyeztetett egyéni és közösségi létről, aztán arról a folyamatról, amely az erdélyi magyarság beolvasztását célozta, illetve kultúrájának elsorvasztását, valamint egy olyan társadalomról, amelyet leginkább a szabadság hiányával lehetne jellemezni. A mai ember számára felfoghatatlannak tűnik, ha kimondjuk, hogy ezek a lírai látleletek és üzenetek akkor nem juthattak el az olvasókhoz, szűk baráti körön kívül alig lehetett befogadójuk. Mindössze egyetlen kötete jelenhetett meg életében (Hiányok térképe, 1980), mintegy másfél-két évtizedes költői pályája során. Boér Géza pályakezdésének idején, az 1970-es évek közepén, illetve írói kibontakozásának éveiben, az 1980-as évtizedben ez az elszigeteltség mondhatni megszokott (?!) volt, lévén hogy a teljes nyilvánosságot ellenőrizte a korabeli kommunista állam hatalmi gépezete – sőt még a születő gondolatok fölött is uralkodni kívánt! –, az ő versei pedig az üldözendő és tiltott művek közé soroltattak…

Mondhatni napi tapasztalatunk volt akkor, amit Boér versbe foglalt: „se (h)arcunk se igénk se tájunk / biztos pontjaink ködbe takarva”; s közérzetünket a kilátástalanság határozta meg, költőnk szavai szerint: „várakozás itt mert nincs más hon máshol / ahol lehetnénk nem egyedül.” Ilyen nyomasztó külső meghatározottságok között élve nem csodálkozhatunk, ha magának a költői létnek a drámáját is valamiként kozmikusnak fogta fel, de erről a helyzetről mintegy önmagát kívülről szemlélve, távolságtartóan és tömören, képletesen szólva beszélt, így: „szavaid foga vacog / egymásba botlanak / megvakult csillagok.”

Boér Géza fiatalon és váratlanul hunyt el 1989. január 23-án, s mondhatni korai halálával váltotta meg második verseskötete, a létlelet (így, kisbetűvel!) kiadását, amely 1989 vigasztalan őszén került piacra. Ezt a posztumusz kötetet immár a szabaddá vált nyilvánosság körülményei között, 1990 első heteiben Szőcs István méltatta a kolozsvári Helikonban megjelent írásában. Kritikájában nemcsak a kötetet értékelte, de annak a nemzedéknek a drámáját is felvázolta, amelyhez Boér is tartozott. A neves irodalmár így összegezett akkor: „Viaskodása a verssel és a világgal személyes tragédia: de nemzedékek sorsának jelképe, az otthontalanná vált generációké (…), akik későn érkeztek és későn értek ahhoz, hogy a társadalom nagy társasjátékában valamirevaló pozícióhoz jussanak, és korán kivéreztek vagy világgá futottak ahhoz, hogy felléphessenek akkor (…), amikor elkövetkezett az idejük.” (1990. február 9.)

Meggyőződésem, hogy az erdélyi magyar irodalmi önismeret része, amit Boér Géza költőként alkotott, aztán tudjuk, a rendszerváltás után is „jelen volt”, kéziratban maradt hagyatékából ugyanis jelent meg válogatás (Sorskeresztrejtvény, 2002), viszont fontosnak tartanám a teljes életmű megjelentetését, olyan gyűjteményes kötet kiadását, amely felölelné az eddigi kötetek anyagának legjava mellett a korabeli lapokban és folyóiratokban (pl. Ifjúmunkás, Igaz Szó, Korunk, Utunk) fellelhető kritikáit és tanulmányait, s végül azt hangsúlyoznám, hogy a költő emlékének ébren tartásában a bölcső- és felnevelő helynek – Torjáról indult, nyughelye is az alsótorjai temetőben található, Kézdivásárhelyen diákoskodott, s ugyanitt dolgozott középiskolai tanárként – mindenkor érdemes kivennie a részét…