Bérletrendszer helyett ajándékutalványok Sepsiszentgyörgyön
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznál jó pár évvel ezelőtt megszüntették a bérletrendszert.
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
– Októberben töltötte be a 70. életévét. Ezt művészként hogyan éli meg? Ki lehet öregedni ebben a műfajban?
– Most döbbentem rá, hogy elfutott ez a hetven év, ám – hál’ Istennek! – erőben vagyok még. A művészek, alkotók esetében az időt másképp számolják. Számos példa van arra, hogy aggastyánkorban levő művészek is alkottak zseniális dolgokat, mint például Claude Monet impresszionista festő vagy – ne menjünk messzire – néhai Kosztándi Jenő, aki élete utolsó pillanatában is gyönyörű dolgokat készített, itt többek között a Magányos fenyőre gondolok. Sokan úgy vélik, ha a nyugdíjaskort elérted, leteheted az ecsetet meg a vésőt, mert már vége, de ez valóban nem így van. Olykor vannak nem kívánt szünetek, amikor leáll az ember. Valószínű, olyankor kiábrándul, nem kapja meg a kellő értékelést, vagy a mondanivalója bennreked, de aztán, esetenként akár 8–10 év szünet után folytatja az alkotást. Van olyan művész is, akinek „kell a prés”, a külső nyomás, hiszen csak akkor tud magából gyönyörű dolgokat kisajtolni.
– Ideje nagy részét a műteremben tölti. Válhat-e rutinná az alkotás?
– Inkább úgy fogalmaznék, az alkotó könnyen modorossá válhat. Ezért jó, ha az ember vált időnként: a rajzolás is bejön, ott van a fa, majd a kő, aztán megint a mintázás, majd a bronz. Emellett a témákat is váltom: miután megcsináltam például az Anyaságot, bejött valami másik dolog, de ez magától történik így. Az alkotónak kell éreznie, hogy a kidolgozásnál ne váljon túl modorossá, hiszen abba az utcába nagyon könnyen betévedhet.
– Hogyan dől el, mikor készít rajzot, szobrot vagy domborművet?
– Itt nincs rangsor, a téma kívánja meg egyik vagy másik kifejezőeszközt. Ha elég sok mindent akarsz elmondani, arra inkább a dombormű alkalmas, mint például a Don Quijote-sorozatom esetében, ami egy olyan téma, amit életem végéig készíthetek. Viszont egyszer bevillant, mi lenne, ha egy mellszobrot is készítenék a bánatos lovagról, hiszen azt még nem csináltam! És itt jön be a korábban említett váltás. Elkészítettem a mellszobrot, amellyel már nem lehet annyi mindent elmondani, de úgy érzem, a lelki világát sikerült az arckifejezésében jól kivetíteni, amint azt Egyed Emese is hangsúlyozta a kolozsvári kiállításomon.
– Lehet-e ma híres emberről korszerű alkotást készíteni?
– Fogas kérdés. Vannak amiatt visszautasított szobraim, mert a megmintázott személy arca a megrendelő szerint nem hasonlít az eredetire. Azonban ha egy híres személyiség, mint például Luther Márton kemény ember volt, nem lehet puhánynak ábrázolni. Az említett Luther-szobron egy festmény alapján dolgoztam, amin a reformátor arcát túlzottan szelídnek találtam, így picit megkeményítettem a vonásait, és a megrendelők ezt nem fogadták el, hiszen ők azt várták el, hogy lemásoljam a festményt. De akkor hol van a művészi szabadság? Itt mutatkozik meg a hozzá nem értés. Hiszen a művész mindig hozzáad valamit az alkotáshoz, magából is bevisz valamennyit abba. Muszáj korszerű alkotást készíteni, ellenkező esetben le lehet tenni a vésőt és a mintázófát. A lehetetlent is meg kell tudni csinálni!
– Mi az ihlet, és lehet-e „erőltetni”?
– Egy sejtelmes dolog, egy belső kép, egy kis szikra, ami, ha bepattan az ember agyába, utána már minden megy. De hogy az mikor vagy hogyan jön be, nem tudom. Ha erőlteted, érződik a munkádon, mégis van, amikor erőltetni kell. Ha ugyanis bejövök a műterembe, és azt mondom magamban, hogy nincs dolgom, abból nem lesz semmi. Kell lennie egy belső kényszernek, ami alkotásra késztet.
– Van-e kedvenc témája?
– Az ember vágyai, álmai, a gáthősök. Vargha Mihály tanítványom, szobrászkollégám mondta, hogy kötelező álmodni. Egyik kiállításomon Jánó Mihály a kezében tartott egy kis Földanya-szobormásolatot, mondván, hogy „evvel az ősember varázsolt, de Vetró miért csinálja ezeket a kicsi Földanyákat?” Lehet, én is varázsolok, de másképpen. Nagyon szeretem ezeket az esetlen, arc nélküli, áldott állapotban levő, varázslatos kis szobrocskákat.
– Nemrég, a 70. születésnapjára Kolozsváron rendeztek életmű-kiállítást. Kérem, meséljen róla, hiszen ennek Háromszéken nem volt nagy visszhangja.
– A Művészeti Múzeumban, a Bánffy-palotában rendezett, nagyszerűen sikerült kiállítás kapcsán nagyon sokat segített Bordás Bea, a tárlat kurátora, de meg kell említenem Soó-Zöld Balázst, aki szállításnál és az elraktározásnál sokat segített, továbbá Lucian Nastasă-Kovácsot, a Művészeti Múzeum igazgatóját, aki személyesen meghívott, mondva, adva van három terem, amelyeket meg kell töltenem. Vakartam a fejem, de aztán úgy döntöttem, ha már meghívtak, megtöltöm. Nagyon jólesett a meghívás, és úgy érzem, ezzel Kolozsvár felé minden adósságomat törlesztettem. Ez az ünnepi tárlat nagyon szépen, okosan volt megrendezve, a termek téma szerint voltak berendezve, úgy, hogy megvolt az átvezetés egyikből a másikba. A kollégák is elismerően nyilatkoztak, emellett épp a galériák éjszakája volt, és amint bementem, nagyon jó érzés volt látni, ahogy jöttek az emberek, megálltak a munkáim előtt, nézték, és nem futottak el. De minden jó élmény ellenére van egy kis gombóc a torkomban, mert az idő telik… Ez a tárlat valahol egy határ, egy állomás, de ne higgye senki, hogy itt most már vége van. A kolozsvári kiállítást megelőzően Leányfaluban volt ugyancsak egy ünnepi tárlatom Szász István Tas jóvoltából, emellett Dimény Attila, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum igazgatója jövő év januárjára ígért egy kiállítást, míg Vécsy Zoltán, az EMŰK vezetője júniusban rendez családi kiállítást.
– Utolsó beszélgetésünkkor említette, minden művész elégedetlen. Ön miért az?
– Mert azokra az alkotásaimra gondolok, amelyek még nem kerültek ki a műhelyemből. Jó volna, ha odakerülnének az őket megillető helyre, hogy megteremtsék a saját terüket, ahol körbe lehet járni, és megtörténhet a szellemidézés. Legjobb példa erre a Molnár Józsiás-szobor esete. Már Incze Laci bácsi idején megfogalmazódott, hogy kéne egy újszerűen megfogalmazott szobor róla, aztán nemrég a CsomóPont Egyesület fiataljai az idei Civil Liciten összegyűjtötték a szobor kiöntéséhez, illetve a talapzat elkészítéséhez szükséges összeget. Döbbenetes, hogy Molnár Józsiás mennyit tett ezért a városért, ráadásul egy rendkívül kulturált, több nyelvet beszélő személy volt, aki igazán megérdemli, hogy az a szobor álljon. Azonban a szobor ez idáig nem került ki, az okát firtatva azt a választ kaptam, előbb a varjakat kell eltüntetni, továbbá az egyik járdát lebetonozni. Ezt mind megértem, ám mindez félelmetesen kezd hasonlítani jó apám, Vetró Artúr egyik esetére. Bolyai János mellszobrát megrendelte tőle a kolozsvári egyetem, kifaragta, majd évekig porosodott a műterme előtt, hiszen nem vitték el. Apám emiatt nagyon kiábrándult, és akkor kezdte mondani, hogy nem a „látva lássanak, hanem a tett a lényeg”. De Mágori Varga imecsfalvi származású festőművész bronzpalekktje is évek óta porosodik Imecsfalván, mert nincs hová feltenni, ahogy a Dsida Jenőé Kolozsváron, a bronz Kós Károly-dombormű és még sorolhatnám. Azonban, ha már korábban álmokról beszéltünk, amennyiben rehabilitálják a főteret, szeretném a szökőkútnál látni a lóba kapaszkodó generációs szoborcsoportomat, mivel, ahogy az sokszor elhangzott, lovas nemzet vagyunk.
– Jelenleg min dolgozik?
– A kurszki tengeralattjáró tragédiáját készítem el. A sorozatom egyik munkáját Egyed Péternek szántam, aki megírta a tengeralattjáró tragédiáját 23 buborék. A Kurszk balladája címmel. Ő sajnos már nincs közöttünk, de a mű a szobájába kerül testvére, Egyed Emese révén. Így az alkotást újra elkészítettem, de nem tudom önmagamat másolni, ezért dinamikusabbá tettem a haláltusát. Ez a munkám jelenleg öntés előtt áll. <
Isten eltesse meg sokaig!