A faragómester jelszavai: hagyomány, érték, minőség

A Hargita megyei Fenyőkúton született István Sándor Kézdivásárhelyen él és alkot. A Népművészet Kiváló Mestere elismerésben részesülő fafaragó abban a környezetben nőtt fel és eszmélt a világra, amelyet Páll Lajos korondi költő-festő így jellemez: „Fenyőkút, micsoda hely gondolatnak!” Ott tanulta meg, az ottani egyszerű, de nagyszerű emberek között, hogy a konok helytállás, a becsületesen elvégzett, jó minőségű munka az egyetlen lehetséges létállapot a megmaradáshoz és a fennmaradáshoz.

– Beszéljen a kezdetekről: hogyan alakult ki a kapcsolata a fával?

– Olyan időben és környezetben születtem-nevelkedtem, ahol a székelykapuk, kopjafák, faragott és festett bútorok, szőttesek, varrottasok társaink, mindennapjaink szerves részei voltak. Ezek forma- és motívumvilágukkal jelentést hordoztak, önarcképeink, lelki és érzelmi világunk tükrei voltak.

– Volt-e a családban, aki ezzel a mesterséggel bírt, vagy hasonló kézügyességi adottságokkal rendelkezett?

– Áldott emlékű nagyapám hétéves korában árván maradt. A kényszer, a nyomorúság, illetve az ő konoksága és nagy szorgalma mindenre megtanította, ami az élethez, a talpon maradáshoz szükség volt. Ő építette a házát, és készítette bele a bútort, zsindelyt, csebret, kádat, szekeret kerekestől, és az ezek megmunkálásához szükséges szerszámokat is.

– Hogyan jellemezné nagyapját, mit tanulhatott tőle a mesterré válás első szakaszában?

– Hét gyermeke volt, köztük négy fiú, mind aranykezűek, mindent meg tudtak csinálni. Én sem nagyapám, sem bátyáim nyomában nem léphetnék. 1947-ben, amikor híre jött, hogy államosítások lesznek, és elveszik az egyházi erdőt, a közösség Fenyőkúton levágta azt egy templom építéséhez. Az 1946–47-es szárazság után, 1948-ban fel is épült a templom. Ebben, majd a későbbi állagmegőrzéi munkálatokban is oroszlánrészt vállaltak. Egyikük a padokat, másik az oltárokat készítette. Nagyapám volt a megyebíró, hajtotta a népet az önkéntes munkára, nem tartották egy finom léleknek. Gúnyolták is a háta mögött az akaratosságáért. Rengeteget tanultam tőlük, szakmai téren is, de kötelességtudatot is. Mint Márton Áron írta, „minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni.” A Mindenható megadta azt a kegyelmet, hogy a nagyszüleim és 7 gyermekük emlékére a templom elé egy nagy, kötött székelykaput állítsunk, az unokatestvéreimmel három hetet fordítottunk az állítására-faragására. Az avatáson 150 leszármazott vett részt. Az ünnepi műsort a leszármazottak tanító -és óvónénijei és a rokonok gyerekei szolgáltatták. Nagyapám által a székely nem porlott, mint a szikla. Ma sajnos fél tucat vénlegény él a faluban.

– Hogyan alakult további élete, merre vitte a sors a szülőfaluból?

– A korondi líceum elvégzése után, a ’70-es évek elején nem kínálkoztt semmilyen munkalehetőség Székelyföldön, így a brassói Traktorgyárba kerültem esztergályosnak, majd ott gépipari technikumot végeztem. Öt év után a kézdivásárhelyi csavargyárba kerültem. Ebben a városban alapítottam családot.

– Kicsit mintha letért volna a fafaragás útjáról. Hogy sikerült mégis visszakanyarodni?

– Az otthonteremtés megadta a lehetőséget a régen várt kézműves foglalkozásokra. Az otthonról hozott tudást az új környezetben próbáltam gyarapítani. Szívesen és sokat jártam a csernátoni Haszmann Pál Múzeumba, ahol felnyílt a szemem és értelmem az ősmagyar motívumrendszer és jelképtár értelmezése előtt. Nagyszerű emberek jártak oda: a vargyasi Máthé Feri bácsi, Cseh Gusztáv, Bandi Dezső bácsi, a budapestiek közül Molnár V. József,  Kocsi Márta, Csomor Lajos…

– A feleségétől is támogatást és segítséget kapott munkájához…

– Így van. A „művészkedésbe” bevontam – nem könnyen – áldott emlékű feleségemet is. Ő műszaki rajzoló volt, és nagyszerű kézügyességgel lett megáldva. Bandi Dezső bácsi beszélte rá, hogy fogjon hozzá faliszőnyegeket szőni a népi életből vett témakörökkel. Soha nem látott szövőszékét, én készítettem el, és egy nagynéném indította el. Hamar belejött, nagy sikere volt a munkájának. A tojásírásra már én beszéltem rá, és az esztergomi Bércyné Szendrő Csilla látta el tanácsokkal. Több mint ezer csángó és székely mintázatú tojást írt, amelyeket Ausztriában, Budapesten és Franciaországban is kiállítottak.

A székely népi bútorfestésre is sikerült rábeszélnem. Én állítottam össze a bútort, ő megfestette. Kanadába és Rómába is elkerültek a bútoraink. Több belföldi és külföldi kiállításon vettünk részt, a magyarországi testvérvárosainkban úgyszintén. Mind a ketten megkaptuk a Népművészet Kiváló Mestere címet.

– Mit jelent önnek ez a kitüntetés?

– A kitüntetések felelőségre intenek, hiszen mindennap alázattal, újra és újra meg kell küzdeni a fával, a jó ízléssel, a hagyományos értékek tiszteletével. Így inkább teher, mint hencegő mellveregetés lehetősége. Én még olyan munkát nem tudtam készíteni, amiben hibát utólag ne találtam volna.

– Külön műhelye van, vagy otthon dolgozik?

– Sok munkával sikerült építeni egy 100 négyzetméteres műhelyt Altorján. A telek 30 áras, gyümölcsfákkal, 200 rózsatővel, ásott kúttal, kemencével, játszóházzal, játszótérrel. A telken lévő házba faragott és festett bútort készítettem, a porta elé egy nagy kötött székelykaput Tamási Árontól vett felirattal: „A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.” Talán a hét unokámból lesznek, akik gondját viselik.

– Voltak-e tanítványai, akiknek átadta a tudást?

– Érdeklődők, tanítványok akadtak jócskán. A feleségem évekig oktatta önkéntesen a tanítóképző diákjait tojásírásra és bútorfestésre. Én kezdeményeztem, hogy a nyolc kézdivásárhelyi iskolától kapjak 2–3 ügyes kezű gyereket, és közösen faragjunk egy-egy kopjafát a Nyergestetőre az ott legyilkolt, zömében háromszéki hősök emlékére; közben felidéznénk a történelmet, megismernék a kopjafafaragás gyakorlatát és motívumrendszerét, s talán a jövő számára hiteles kopjafafaragókat is képeznénk. Elszámítottam magam: csak két iskola kapcsolódott be, a munka 90 százaléka rám maradt. Sem a többi iskolától, sem a város részéről nem mutatkozott érdeklődés, a felállításkor is adódtak gondok. Sóvárogva figyelem magyarországi testvérvárosunk, Mezőkövesd vezetőségének hozzáállását. A központban helyrehozták a régi, tájegységükre jellemző épületeket, és kézműveseknek adták használatba. Állandó kiállítások vannak, nagy a látogatói érdeklődés. Követendő példa lehetne. A Csiszár Dénes Faipari Tanműhelytől is megkerestek, hogy tartsak fafaragást és bútorfestést. Izgalommal fogtam hozza, hiszen nincsenek pedagógiai ismereteim. Jó érzéssel tapasztaltam, hogy megkedveltek a gyerekek, elfogadták a dicsérő, de jóindulatú, segíteni akaró bírálataimat is. A bútorfestéshez már felnőtt, érett nők jelentkeztek feltűnően jó ízléssel és kézügyességgel megáldottan. A faragókört látogatóknak minden faragótechnikát bemutattunk: gravírozást, ékrovást, alapszedést, áttört faragást, karcolást, szerszámkészítést és -élezést.

– Milyen tanácsok hangzanak el e faragómestertől egy ilyen körön?

– Anyagismeretet is oktattam párhuzamosan, és olyan tanácsokat adtam, mint például, hogy csak száraz, kétéves anyagból szabad dolgozni, vagy kültérre kapuhoz és kopjafához kemény anyag kell: tölgy, akác, kőris; bútornak félkemény: juhar, hárs, dió, körte, cseresznye. A felületkezelésre gyantázást és különböző színű, vízalapú lazúrokat javaslottam.

– Önt milyen elvek vezérlik?

– Jelszavaim hagyomány, érték, minőség. Ez a fizikai-szellemi munkánk gyarapodásának záloga. A közösségben élés legyen a nemzetben és emberségben való gondolkodás gyakorlóterepe. A népművészet minden alkotása gazdag érzelmi tartalommal közvetíti számunkra a közösséghez tartozás tudatát. A jelképek vállalásával a hagyományokhoz való ragaszkodásunkat nyilvánítjuk ki.

– Kik a megrendelői általában?

– Azok, akik a mai korok, divatok lázas rohanásában a szépért őszintén lelkesednek, legalább egy szobára való bútorral vagy egyéb faragványokkal varázsolhatják hangulatosabbá, vidámabbá az otthonukat.

– Mennyire van igény erre?

– Tapasztaltam, inkább világot járt értelmiségi, felvilágosult emberek kaphatók a népi alkotásokra, de az anyagi lehetőségek is irányadóak. Az emberek kezdtek jóllakni az egyszer használatos műanyag bóvlikkal. Tizenvalahány éve a Szent György Napokon 8–10 kézműves jelent meg, ma már 200 fölött. A megrendelők szobabútort, bölcsőt, gyerekágyat, bokálytartót, saroktékát, lócát kérnek. Többnyire hétvégi házba, borospincébe.

– A megrendelők ismerik a motívumok, stilizált jelképek jelentését?

–  A bizonytalan vagy tájékozatlan érdeklődőket irányítani, nevelni lehet és kell megfelelő tudással, érzékkel. Nagy alázattal és igyekezettel kell továbbadnunk valamit abból az örökségből, amit őseink évszázadok során ránk hagytak. Kodály Zoltán mondta: ,,A kultúrát nem lehet örökölni, az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra és újra meg nem szerzi magának.”

Hodor Enikő