Székely haza (67.) – Székelyek és osztrákok

Az erdélyi fejedelemség megszűntével és a Habsburg uralom bevezetésével Erdély elvesztette a partiumi megyéket, hatalmas adókat vetettek ki a birodalom keleti bástyáját megszálló hadsereg ellátása érdekében, és nagy erővel indult be a rekatolizáció a túlnyomórészt protestáns tartományban. Az 1703-ban kitört Rákóczi-szabadságharc elején az aranyosszéki székelyeket még a felkelők ellen vezényelte Toroczkai István, aki a bonchidai vereség után azonban tábort cserélt, felesküdött Rákóczira, és az kinevezte erdélyi fővezérévé.

Rákóczit a következő évben, a székelység egyetértésével (is) fejedelemmé választották. A háromkötetes históriában Balogh Judit szerint főként a székely lófők és puskás lovasok játszottak némi szerepet a kuruc szabadságharcban, valamint azok a jobbágyok, akiket fejedelmi pátens felszabadított a hadi szolgálat fejében. A magyar nemzeti tudat és érzés kialakulásában e szabadságharcot külön súly illeti meg a Székelyföldön is, miként a kollektív székely szabadság visszaszerzésének  reményével is kecsegtetett, és emiatt nagy mozgósító erővel bírt.

Az 1711-es szatmári békével, a szabadságharc bukásával azonban megszűnt a székelyek általános hadkötelezettsége, s ezáltal a kollektív kiváltságok is elveszítették minden jogi alapjukat; ez lett az igazán korszakos változás e katonanép történetében. Ezt siratta el többek között a fejedelemmel Törökországba kibujdosó székely kuruc, Mikes Kelemen, s vetette meg az újkori magyar irodalom alapjait merő nosztalgiából, honvágyból és hazaszeretetből, francia irodalmi mintákat is követve a Márvány-tenger partján. Így minősült át szabadságharc emléke irodalmi nyereséggé, az új nemzeti irodalom épületének egyik alapkövévé annak az embernek az alkotásában, aki úgy szerette Rodostót, hogy el nem feledhette Zágont, és vele az egész magyar hazát, úgy ahogy azt II. Rákóczi Ferenc és hívei meg szerették volna teremteni már akkor, s ahogy az vezéreszmeként támadt fel a következő évszázadban.