Párizsi zűrzavar

A sors fintora, hogy úgy tűnik, feleslegesen építették át a szűk középkori sikátorok által uralt párizsi belvárost a modern, a pompát a funkcionalista és rendészeti szemlélettel ötvöző várostervező mérnökök a 19. században – felszámolva, pacifikálva az utcai hadviselés, lázongások, barikádok és politikai forradalmak melegágyaként számon tartott kacskaringós urbánus teret, az emberi és polgári jogok szülőméhét: a francia köztársaság fővárosában immár 13. hete, hogy több ezres tömeg tombol és rombol az ész dicsőségét hirdető sugárutakon.

A sárgamellényesek a semmiből robbantak a francia politikai életbe, Macron elnöknek egy üzemanyag-áfát növelő intézkedése nyomán. Csakhogy, bár a vitatott adóemelés mögül azóta visszatáncolt a kabinet, a tiltakozások ereje nem csökkent, sőt – a karhatalmi erők erélyesebb fellépésének kölcsönhatásában – még agresszívebbé is vált.

Nem egyértelmű, hogy pontosan mit is akarnak, így szövetségest sem keresnek a francia pártokban. A tiltakozók inkább csak minimális kapcsolatot tartanak fenn a belpolitika aktoraival, közlésmódjuk irányukba az erődemonstrációra korlátozódik. (Lehet, mert nehezen tudják vágyaikat az intézményesült politikai rend – számukra tán korlátozó, akadályként megnyilvánuló – nyelvezetére lefordítani. Csakhogy artikulált követelés, vagyis a célracionális viselkedés alapvető és minimális feltétele nélkül a problémamegoldás teljességgel lehetetlen mutatvány; nehéz is lenne tárgyalni bárkivel, ha nincs miről.)

Ehhez képest önálló listát kívánnak indítani az EU-parlamenti választásokon, és leülnek egy asztalhoz az olasz kormány tagjaival, kik szívesen betöltenék az EU-ban a britek hagyta űrt, szerepet. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a lázadás beköszönte – az üzemanyag-áfán túl – látványosan egybeesett Macron új Európa-víziójának bejelentésével (erősebb tagállami integráció, önálló külpolitika és hadsereg, kétsebességes Európa), azt kell gondolnunk, hogy az elégedetlenkedők követelései nem a nemzeti keretekre, hanem az EU-ra irányulnak. Így érthető az a már komikus helyzet is, hogy a legnagyobb európai királyi család, a francia nemzeti forradalom által elsöpört Bourbonok is szolidarizálnak a lázadókkal.