Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

A kolozsvári ünnepségről

Az 1848-as magyar forradalmat az 1989-es román forradalom vívmányainak köszönhetően ünnepelhetik szabadon az erdélyi magyarok, Temesvártól Nagybányáig, Nagyváradtól Kézdivásárhelyig. Néhány évtizeddel korábban még börtön járt egy olyan egyszerű gesztusért, mint egy emlékmű megkoszorúzása. A nacionál-kommunisták Romániájában a szimbolikus gesztusokért nagyon is kézzelfogható büntetés járt, börtönévekben mérve.

A több évtizedes tiltást követően, március idusán immáron 28. alkalommal tarthattak megemlékezéseket Erdély-szerte. Az ünnepségek rutinossá váltak, intézményesültek a helyi közösségek életében: a rendezvényekre kijáró békés tömeg a nemzeti szimbólumok pompájával, a választott politikusaik, hagyományőrzők és a helyi művelődés eminenciásainak körében idézi meg a múltat. Szónokolnak, énekelnek, táncolnak. Méltósággal. Magától érthetően.

Ebbe az idillbe rondít bele – következetesen – a kolozsvári csendőrség, különbséget téve, rendet vágva a közösségi szimbólumok között. Azzal, hogy a történelmi Erdély zászlajának kibontását pénzbírsággal büntetik, gyakorlatilag azt kívánják jelezni, hogy itt húzódik a határa az ünneplés szabadságának. A bevett „egyetemes” magyar nemzeti szimbólumok, mint a trikolór, a kokárda, a himnusz elfogadhatóak a légiesülő nyilvános térben, viszont az olyan improvizatív elemek, mint az identitás megélésének helyére történő utalás, területi vonatkozásainak felmutatása már annál kevésbé. Messze vezetne annak taglalása, hogy pontosan mi okból szúrja a szemét a rend őreinek a kérdéses zászló, mikor az része Románia hivatalos címerének is.

De maga a gesztus viszont kijózanítóan hat: azt a gondolatot szüli a fejekben, hogy az 1989-es forradalomban győzedelmeskedő eszmék dacára, a romániai hatóságok olyan fegyelmező gyakorlatokhoz nyúlnak vissza, amelyek nemhogy őriznék, hanem éppenséggel tagadják a szabadságot.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás