A huszonnégyesek bűvöletében

A kézdivásárhelyi vitéz Szima Csaba hagyományőrző, helytörténész neve az utóbbi években a második világháborús hősök emlékére szervezett megemlékezéseknek és emléktúráknak köszönhetően bekerült a köztudatba. Ugyanakkor a második világháború kézdiszéki eseményeit, a „huszonnégyesek” történetét is felgöngyölítette, kutatásai, terepezései során teljes képet alkotva a különböző forrásokban fellelhető töredékekből.

– Mindig szerette a történelmet?

– Kisgyerekkorom óta érdekelt. A `70-es években az emberekben még erősen éltek a második világháborús emlékek, és vasárnaponként, amikor a rokonság összeült, előkerültek a történetek. Ezek között gyakran elhangzottak a front­átvonuláskor történt helyi események, amelyek megragadtak. Kezdetben a kora középkor, a „honbatérés” – jobban szeretem, mint a honfoglalás kifejezést –, az Árpád-kor, az Anjouk, illetve a Hunyadiak kora, a szebb, dicsőséges korszak ragadott meg. Mindent elolvastam, amihez hozzájutottam. 1985–1987 között magyar vidéken, Nagyváradon, majd Margittán voltam sorkatona, ahol civil kapcsolataimnak köszönhetően kölcsönkaptam a frissen megjelenő magyar könyveket. Ott, akkor, a vad kommunizmusban olyan könyvekhez jutottam hozzá, amelyekhez itthon esélyem sem volt.

– Hogy és mikor kezdődött a második világháború iránti érdeklődése?

– Néhány éve baráti társaságban beszélgettünk, és szóba kerültek az Ojtoz–Bereck–Lemhény területén történt események. Egy felületes kijelentésem után egyik beszélgetőtársam a fejemhez vágta, hogy „ezekről te nem tudsz semmit”. Ez szeget ütött a fejembe, elmentem az említett falvakba, megkerestem azokat a személyeket, akik információkkal tudtak szolgálni a történésekről, és onnantól kezdve teljesen másképp szemléltem mindent. Aztán egy alkalommal Biró Levente szárazpataki tanító barátom, bajtársam hallotta, hogy Katrosában pásztorok második világháborús bunkerekre bukkantak. Az egész társaság felkerekedett, odamentünk, és két–három bunkert megtaláltunk. Ez annyira felvillanyozott, hogy attól a perctől az akkori eseményeket kezdtem kutatni.

– Hogyan jutott információhoz?

– A kirakós darabkáit magam állítottam össze egésszé információk felkutatása, ellenőrzése során. Mondhatni csipegetve történt mindez, ugyanis egyetlen könyv sem taglalja az eseményeket, csupán néhány mondat, töredékek fellelhetők. De rendkívül szeretem ezt a tevékenységet, és jóleső érzés, amikor végül összeáll a teljes kép. A barátok kezdeti lelkesedése alábbhagyott, így egyedül kutattam. Sajnos, a helyiek, még az öregek sem tudtak konkrétumokat, például, hogy milyen katonai egység szolgált itt, kik voltak a parancsnokok, milyen harci tevékenységet folytattak, milyen felszerelésük volt, vagy hogy mi volt a katrosai völgyzár célja. Elmélyültem a témában, és könyvekből, továbbá a világhálóról gyűjtöttem anyagot, mígnem tiszta képet kaptam a környékünkön az 1944. augusztus 23-ai román átállást követő eseményekről, amikor pillanatok alatt itt volt a front, amire a magyar hadvezetés nem számított. Szerencsémre már a kezdetekkor a téma legnagyobb szakembereivel kerültem kapcsolatba, például Illésfalvi Péter hadtörténésszel.

– Melyik katonai egység szolgált itt?

– Kutatásaim, katrosai terepezésem során kiderült, hogy az egész szakasz a Kászon-völgyétől Zágonig a 24. határvadász-zászlóalj műveleti területének számított, amelyet a második bécsi döntést követően, a bevonuláskor Beregszászról telepítettek ide. Kézdivásárhelyen, Bereckben és Ojtozban volt egy-egy lövésszázada, itt voltak őrsei, kis­őrsei, békeidőben folyamatos határőrzési tevékenységet folytattak. Azonban ahogy a magyar hadvezetés hozzálátott a területvédelem megszervezéséhez, a védelmi vonalak kiépítéséhez, az északi hágóktól – Tölgyes, Úz völgye, Kászonok – Ojtozig húzódott az Árpád-vonal, amelyben a „hunonnégyesek” két fontos erődöt építettek ki: az ojtozi és a Katrosa-völgyzárat.

– Mi ragadta meg a „huszonnégyesek” történetében?

– Bámulatba ejtett hősiességük, helytállásuk, kitartásuk, bátorságuk, tisztességük. Az említett völgyzárak rendkívül kiépített védelmi rendszerrel voltak ellátva. Töprengtem, mi volt ezek – főként a katrosai völgyzár – jelentősége. Rájöttem, utóbbit azért létesítették az Úz völgye és az Ojtozi-szoros között, hogy áttörés esetén fedezze a korább említett hágókat, ami meg is történt: amikor az Úz völgye két óra alatt elesett, Háromszéket védte a katrosai völgyzár. Az oroszok ugyanis egészen az Aklos irányáig visszanyomták a magyar erőket, és a Kászonok völgye felé, déli irányba folytatódott a támadásuk. Az egész védelem a 24/2. erődszázadra támaszkodott. A huszonnégyesek valójában egy lehetetlen feladatot vállaltak, majdnem két hétig kivédték az orosz támadásokat, biztosítva az Olt völgyén rendezetten visszavonuló magyar csapatoknak Tusnád felé a szabad utat. Mikor megismertem a zászlóalj történetét, arra gondoltam, ezt a köztudatba vissza kell hozni, hiszen arról még a veteránok sem tudtak semmit mesélni, és így merült fel bennem a megemlékezések szervezésének gondolata.

– Mondhatni, az idők során a huszonnégyesek hazajártak vidékünkre…

– A huszonnégyes egy misztikus szám nálunk, és a zászlóalj története 1848-ig visszavezethető. A kiegyezés után, 1886-ban a 24. magyar királyi honvéd gyalogezred harmadik zászlóalja Kézdivásárhelyre települt. Mivel a környékbeli fiatalok zömében itt teljesítettek szolgálatot, a zászlóalj a helyiek szívéhez nőtt. Ezért aztán, amikor 1940 őszén bevonul a 24. határvadász zászlóalj, az emberek ujjongva fogadták, mondván, „hazatért az ezredünk!” Egyes források szerint 1848 októberében, miután a Délvidéken berzenkedő szerbekkel küzdöttek, a 15. székely gyalogezred II., kézdivásárhelyi zászlóalját Pestre vezérelték új felszereléssel való ellátás végett. Miután ez megtörtént, a kormányzó Kossuth Lajos felesége lett a zászlóanya, és ez lett az első székely határőrzászlóalj, amelyet honvéd zászlóaljnak neveznek át, és a 24-es hadrendi számot kapja.

– A zászlóalj emlékére keresztet is állíttatott Katrosában.

– Eldöntöttem, hogy a völgyet megjelölöm emléktáblákkal. Az első emléktáblát, amelyet a Bellő-tetőn található parancsnoki bunkerban avattunk fel tíz éve egy, az `56-os forradalom tiszteletére rendezett megemlékezés keretében, magam készítettem. Akkor jött az ötlet, hogy az ott található betonbunkerekre helyezzünk el fontos magyar történelmi eseményekre emlékeztető táblákat. Így készítettem emléktáblát a Székely Hadosztály, illetve a pozsonyi csata tiszteletére, és folytathatnám a sort. Aztán, néhány év múlva elérkezettnek éreztem az időt egy emlékkereszt állítására a 24/2. erődszázad általam megtalált támpontján. Biró Levente barátommal, illetve az SZNT segítségével sikerült lelkes embereket megszólítanunk, akiknek támogatásával, az adományba kapott anyagokból, közös munkával létrehoztuk a 2013 augusztusában felállított, jeles személyiségek jelenlétében felavatott emlékjelt. Akkor döntöttük el, hogy a huszonnégyesek tiszteletére minden augusztus végén ott megemlékezést rendezünk.

– Emléktúrákat is szervez…

– Kutatásaim során kiderült, hogy 1944. szeptember 3-án egy jelentős ütközet helye volt a Nyírponk, ahol a második erődszázad egyik géppuskás, illetve egy lövésszakaszának tagjai hősi halált haltak. Ezt a helyet szerettem volna felderíteni, azonban a köztudatból a megnevezés eltűnt, a kászoniak nem ismerték. Így Illésfalvi Péter hadtörténészhez fordultam, és az általa küldött korabeli térkép alapján Biró Leventével beazonosítottuk a helyet. Megtaláltuk az ütközet nyomait, a lövészgödröket, és úgy véltem, érdemes azt megismerni az érdeklődőknek, erre nyújtanak kitűnő lehetőséget a 24/2. erődszázad katonái, és kiemelten a vitéz Mező Ferenc tartalékos zászlós emléke előtt tisztelgő túrák. A legjelentősebbet tavaly szerveztem, amelyen több mint száz magyarországi túrázó mellett jelen volt a Duna TV Hazajáró-csapata is. Kétnapos rendezvénysorozattal tisztelegtünk a huszonnégyesek emléke előtt túrával, illetve kézdivásárhelyi és Ojtozi-szorosbeli megemlékezéssel. Igler Attila, a Sop­roni Honvéd Hagyományőrző Egyesület vezetője hozott felszerelést, és segítségével helyiekből egy korhű csapatot szerveztünk, málhás lóval, lőszeres ládákkal felszerelve tettük meg a 14–15 kilométeres utat. A Hazajáró által készített, időközben bemutatott film első része a túráról szól.

– Hagyományőrzőként mik a jövőbeli tervei?

– A megemlékezésekre és a túrákra is folyamatosan készülök. Megjegyezném, az utóbbi időben ezeket az eseményeket a Történelmi Vitézi Rend égisze alatt szerveztem, Lázár Elemér főkapitány-helyettes támogatását élvezve. Úgy érzem, hagyományőrzőként is jó úton járok, hiszen Illésfalvi Péter hadtörténész barátom beajánlott a már említett Soproni Honvéd Hagyományőrző Egyesülethez, melynek tagjai már négy éve részt vesznek megemlékezéseinken. Katrosában két megemlékezést rendezünk, a doni hősök előtti főhajtásain száma jövőre eléri a tizet. Idén a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki állományával szerveztük a doni hősök gyalogtúrával egybekötött emléktúráját az emlékükre tavalyelőtt állított keresztig. A katrosai műúthoz közel, a megyehatártól másfél kilométerre, könnyen megközelíthető, jól látható helyen, a Történelmi Vitézi Rend támogatásával állított emlékjel a gelencei Kelemen Dénes nyugdíjas tanító, fafaragó munkája. Emellett készülök a huszonnégyesek augusztusi megemlékezésére és emléktúrájára, mely alkalomból magyarországi barátaim készíttetik a túrazászlót. Emellett a Maros felső vonalán húzódó Görgényüvegcsűr–Magyaró–Idecs-patak környékét is meglátogatnám, ahová a Székelyföldről visszavezényelt 24. határvadász zászlóalj folyamatos harcban, erői jelentős részének megtartásával, rendezetten visszavonult; ott foglalt védelmi állást, és katonái a legsúlyosabb harci tevékenységeket fejtették ki. Bízom benne, hogy találok sírhelyet, emlékhelyet, bármi nyomot a huszonnégyesekről.

– Honnan szerzi be a korhű honvédruhákat, jelvényeket?

– Magyarországi barátaim segítségével. Egy-két emléktárgyat leszámítva nincs gyűjteményem. Felszerelések beszerzésében és ezen túlmenően nagyon sokat segít a felkészülésben, kiképzésben, és tanácsokkal lát el Igler Attila. Kiemelnék ugyanakkor két honi bajtársat is, a sepsiszentgyörgyi történész-hagyományőrző vitéz Nagy Zoltánt és a zalánpataki hagyo­mány­őrző-helytörténész vitéz Préda Barnát, akik mindketten rendkívül értékes tevékenységet folytatnak, és akikre mindig számíthatok.

– 2017-ben, a Magyar Művészetért Díjak gáláján Gubcsi Lajos Ex Libris díjban részesítette helytörténészként.

– Vitéz Ambrus Ágnes, a kézdiszéki Történelmi Vitézi rend székkapitánya úgy vélte, méltó vagyok a díjra, ő javasolt rá. Bár a helytörténész jelzővel barátaim illetnek, számomra ez szenvedély, amit nem címekért, díjakért végzek, de mint mindenki, én is örülök, és megtisztelve érzem magam, ha elismerik tevékenységemet.

Január 12-én reggel valamivel hét óra után érkeztem meg Kezdivásárhely központjába, a Gábor Áron-szoborhoz. Nem kellett sokat várjak, jött Szima Csaba barátom is világháborús egyenruhában, ahogyan azt kell. Hét óra harminc percet tűztük ki az indulás időpontjának, hiszen 22 kilométer a táv, és még a 12-kor kezdődő megemlékezésen díszőrséget kell állni a keresztnél. Éppen azon tanakodtunk, vajon kettesben kell-e megtegyük az utat, amikor Biró Levente, a szárazpataki tanító köszönt ránk túraöltözetben. Hárman fogtunk neki az immáron kilencedik doni emléktúrának.

Voltak évek, amikor hatvanan tettük meg ezt az útvonalat – mesélte a túra megálmodója, Szima Csaba –, mára már csak Biró Levente maradt, ő sem hiányzott még egy emléktúráról sem. Habár a nyugati szél elég keményen vágott az arcunkba, mégsem fáztunk, melegített az egyenruha és a virtus, no meg Biró Levente szilvapálinkája. De azért jólesett, amikor beértünk Szentlélekre, a házak között nem csapott annyira a szél. Alig értünk be Szárazpatakra, egy mosolygós néni fogadott az egyik kapuban.

Izabella néni, Benkő László édesanyja volt az. „Jöjjenek be egy kávéra, éppen most főtt le!” Hát hogy is utasíthattuk volna vissza, hiszen még időben is voltunk. Laci is éppen most ment el, viszi fel az asztalokat, készíti elő a terepet a megemlékezéshez.

Nagyon jólesett a kávé! Sokat nem időztünk, folytattuk is az utunkat a 24-es határvadászok nyomán. Közben felelevenítettük azokat az időket. Jólesett, hogy közeledve Katrosához, még csatlakoztak hozzánk, így aztán végül kilencen érkeztünk meg gyalogosan a Répát lábánál álló kereszthez. Itt már népes tömeg várt minket, a Történelmi Vitézi Rend tagjai és néhány lelkes civil. Közel nyolcvanan róttuk le kegyeletünket a kereszt előtt.

Préda Barna