Mozaik

Menetrendszerűen érkeznek haza vándormadaraink. Február végén már megérkeztek a seregélyek, őket nyomba követték a bíbicek. Vártam a mezei pacsirtákat Zsuzsanna napjára, de nem érkeztek, amin nem csodálkoztam, mert mindeddig egyszer sem láttam vagy hallottam mezeipacsirta-trillát a mezők fölött február tizenkilencedikén.

Március elején egyre forgalmasabbak lettek a légi útvonalak. Rendszerint előbb hallom, majd utána látom meg a barázdabillegetőt. Ez így volt az idén is. Számomra a barázdabillegető érkezése jelenti a tavasz kezdetét, ezt a madarat tartom a tavasz hírnökének. Érkezése felbuzdít, és lázasan várom a gólyákat. Eltelt március idusa és gólya még nincs, aggódom, majd rajtakapom magam, hogy fölöslegesen, mert ugyan minden évben vannak korán befutók, de a gólyák április elején népesítik be Háromszéket. Közben megérkeztek a mezei pacsirták és a rozsdafarkúak is, a széncinegék elfoglalták költőüregeiket, hordják a fészekanyagot.

Tavasz első napján, március 21-én, reggel telefonon hív Ambrus László madarászbarátom, hogy Uzonban leszállt egy gólya. Kiderült, ez az első ebben az évben, és Veress Erzsébet nyugalmazott tanítónő portája előtt, a villanyoszlopon lévő otthonán piheni ki a hosszú, afrikai út fáradalmát. Tízezer kilométert tett meg a vándor. Erzsike néni elmesélte, valamikor ő kezdeményezte, kerüljön tartóállvány a fészek alá, mert mindaddig a fiókáknak tragikusan végződött életük az áramütés miatt. Azóta minden a legnagyobb rendben, a fiókák felnevelkednek, és elrepülnek.

Közben telefonom folyton csöng, arról értesítenek, gólya érkezett: Málnásra, Rétyre, Oltszemre, Pákéba, délutánra már Bodokra is megérkezett a várva várt gólya, közölte a harmadéves állatorvostan-hallgató, Demeter Dávid egyesületi tag.

Kelemen László