Sportoljon a nemzet!

Jeszenszky Géza csak kicsit tért el egyetemi tanári, történészi hivatásának fővonulatától, amikor Neidenbach Ákossal önéletrajzi beütésekkel, személyes élményekkel is tűzdelt sporttörténeti művet írt. A Lehet-e sízni a Kárpátok alatt címben azért nemcsak Ady verssora bújik meg, hanem visszacseng a trianoni trauma is, amely a magyar sísportot is megpecsételte. Pénteken a Székely Nemzeti Múzeumban tartott könyvbemutatón érdekes tényeket tudhattunk meg a tájainkon alig 130 éves sport történetéről.

A könyv előtörténetéhez hozzátartozik egy, a történésznek fiatalkorában, az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársaként e témában megírt 30 oldalas tanulmánya, valamint egy másfél évvel korábbi szívműtétje, mely ráébresztette, nem akarja megszerzett sítapasztalatát sírba vinni, hiszen az egy nemzedék történetével fonódik össze. A történelmi visszapillantóból megtudtuk, 1892-ben két magyar Norvégiából hozatott felszerelést („norvég csuszát”), és próbált ki minden előzetes tudás nélkül a Vérmezőn, míg szerencséjükre éppen útjukba akadt egy ott tartózkodó norvég mérnök, aki megtanította nekik az alapokat.

Már 1894-ben megalakult az első síklub Kolozsváron, 1897-ben pedig kiadták „a lábszánkózás kézikönyvét”. Pár év alatt Magyarországon és Erdélyben is népszerű lett a sízés, először leginkább a hegyi turizmusban. Eleinte még egy bottal gyakorolták a sportot, később már két bot segítségével kanyarogtak a kapuk közt, 1906-ban már műlesikló-bajnokságot is rendeztek.

Az első világháború nagy veszteségeket okozott a sportolók körében is, a magyar síszövetség első főtitkára is Doberdónál veszett el. Trianon után a nagy hegyek (Kárpátok, Tátra) Magyarország hatá­rain kívül maradtak, a sport intenzív művelése ellehetetlenedett, az elcsatolt részekbe útlevéllel lehetett csak utazni, Magyarországon sem épültek ki a svájci mintára megálmodott sífelvonók. A bécsi döntés felélesztette a sport jövőjébe vetett reményeket, még egy téli olimpia szervezése is szóba jött. Ezt megalapozandó, a Radnai-havasokban, Borsafüreden alapítottak Magyar Nemzeti Téli Síközpontot (a Hargitán nem találták megfelelőnek a pályák szintkülönbségeit), Kárpát­aljára, Erdélybe sívonatok vitték a sport szerelmeseit.

A második világháború végén Magyarország ismét elveszítette nagy hegyeit. A kommunizmus teljes hatalomátvételéig, a vasfüggöny legördültéig még fejlődött valamelyest a sísport, aztán visszaesett, ma azonban három jó központban is három hónapos idényben lehet sízni. A rendszerváltozás után egy átmeneti időszakban szétlopkodták a korábbi pályák felszerelését, azóta azonban biztató változások tapasztalhatók Erdélyben is, bár még van hova fejlődni. A volt külügyminiszter szerint, aki most is sízni jött Erdélybe, „nagy attrakció lenne” a Hargita-csúcsokat egy rendszerbe kötni, sífelvonók kiépítésével, a sportturizmus híveinek kedvére, és üdvös lenne ezeket magyar kézben megtartani. Mindezek mellett Jeszenszky értékelése szerint „örvendetes, ha magyar sportolók jól szerepelnek a versenyeken, de fontosabb, hogy sportoljon a nemzet”.

A hangulatos régi fotókkal, személyes élménybeszámolókkal fűszerezett igényes könyv második részében Neidenbach Ákos hivatásos alpinista ad pragmatikus tanácsokat kezdő és haladó sízőknek.