Az újkor küszöbén

Székely haza című sorozatunkban a háromkötetes, 2016-ban megjelent, eddigi legátfogóbb szintézis kivonatos ismertetését szántuk olvasóink elé tárni, s ezennel a második kötet felénél leállunk. Leállunk, mert ami következik, sokkal jobban ismert olvasóink előtt, amit más stílusban ismertet majd a lap, illetve amiről folyamatosan cikkezett eddig is. Ráadásul korszakhatárhoz érkeztünk.

Az osztrák okkupáció és a határőrszervezet megalakítása merőben új módon gyúrta át a nagy forrongásokon átesett székely társadalmat, de azt is túlélték eleink, s megtanultak kívülről irányított körülmények közepette élni, miként arra a tudásra később is szükségük lesz, és van ma is. De a változásokon és külső erőszakon túl a folytonosság elemei is fellelhetők a 18-19. század székelyföldi világában. A magyar nyelvűségre a negyvennyolcas idők előtt már ráforr az erős nemzettudat, a székelység részt vesz ama szabadságharcban, mely máig hat példáival és lelkesítő erejével, s melyre talán soha nagyobb szükség nem volt, hiszen a területi önrendelkezés elérése juttathatná csak nyugvópontra azt az egyenjogúsítási törekvést, mely ma mozgatja né­pünket.

Itt nagyon nagy jelentőségű, úttörő törekvésekről van szó, ezek a kontinens szempontjából sem elhanyagolhatóak. A nemzeti kisebbségek kollektív jogainak jogi elismerése és alkalmazása jó száz évre fog még muníciót adni az emancipációra vágyó székelységnek is, miként mindennapjainkat ma is kitölti. Nem lankadhatunk e páston, történelmi feladat a mienk, ha ragaszkodunk ahhoz, amit ezer év erőfeszítéseivel szereztünk meg, ami jog szerint is a mienk – még ha ezt ma még vitatják is hatalmi tényezők. De népi, népközösségi, nemzetkisebbségi jog, a belső önrendelkezésé a polgári demokrácia és a jogállam korában nem szenvedhet vereséget. Persze, ha mindkettő, a közösség és az állam is komolyan veszi önmagát.