Március márványlapon

Lehet címe igazmondó történelmi könyvnek – ilyen is van már –, lehet egyszerűen csak fejezetcím ez vagy ehhez hasonló, hogy Erdély száz és ezer éve. Olvashattuk így is: románok Magyarországon, azt is írják már szaporán, hogy „magyarok Erdélyben”. Vannak nyúlfarknyi cikkentyűk román tollakból, el egészen a jelenkori és legújabb időszámításig, amelyben olvashattuk már, hogy… – nem sorolom. Tény, hogy az emberiség történetének elején a román nép, a román nyelv már volt, megvolt, aztán lám, mindmáig megmaradt az ősi Európa földjén, lekörözve a csodás Athén és Róma korát.

Lejárt a székely szabadság emléknapja, le a magyar nemzet legragyogóbb évfordulója, március 15-e szent napja is. Fogadkozások trottyolásai indákként kötöznek le bennünket idebenn, a románná szentelt határokon belül. Még engedik tanulnunk aranyos Arany Jánosunk versét: Ötszáz, bizony, dalolva ment/ Lángsírba velszi bárd:/ De egy se birta mondani/ Hogy: éljen Eduárd. – Minden körülmény és sok példa adott, hogy megtiltják tanulnunk Aranyt is.

Még van pár nap a megbűnhődött erdélyi Fekete Márciusból, aztán az is oda. A román világ teremtett a magyarok számára jó pár fekete évfordulót. Ma is vallom, a hodáki román bandát is azért itatták le és szállították be Marosvásárhelyre, hogy bemaszatolják márciusunkat véres sárral, jajjal. És megvakítsák az író Sütő Andrást. Európa egyetlen népe, melynek soha nem volt egyetlen forradalma sem, véres cirkuszt szervezett a maga erejéből figyelmeztetésként számunkra: lesz ám még cudarabb is a koratavasz…

Elzúgtak ünnepnapjaink. Eggyel több a Szabadság tér, és egyre kevesebb közünk van a szabadsághoz. Sütő András írónk vakon ment a túlvilágra, mások vakon élnek, s nem is rosszul idelenn. Hallgatni arany, figyelmeztet gyávákat a mondás, bőséggel terített asztal mellett.

Arany János fekete márványra írja fekete tintával figyelmeztetéseit márciusokra.