A magyar költészet napjára

Kérlek, kedves olvasó, légy egy kicsit türelmes. Ne siess egy legyintéssel továbbmenni, mert régi a téma, és ne ijedj meg a furcsa, nehezen kiejthető nevek láttán. Meg fogod látni – nagyon remélem – hogy az öreg Homérosz tarsolyában van mondanivaló neked is, ki az anyatejet már pixelben mérted.

„Szólj Nesztór, Néleusz fia, mondd, mi a tiszta igazság:
hogy pusztult el a széles földön uralt Agamemnón?
…mint rendezte a romlást
Aigiszthosz ravaszul, ki megölte a nála különbet?
…a csúf tettől még visszariadt eleinte
büszke Klütaimnésztré, mert élt még jobbik eszével;
és ott volt az az énekes is, kit az őrizetére
még Trójába menet rendelt mellé Agamemnón.
Ám hogy az isteni sors őt már megadásra kötözte,
hát e dalost Aigiszthosz puszta szigetre vezette
és otthagyta: legyen keselyűk zsákmánya, falatja;
s így készséggel a készségest hazavitte lakába.”
(Homérosz: Az Odüsszeia,
fordította: Devecseri Gábor)

Most gyorsan lefordítom érthetőbb nyelvre a fenti szöveget (habár annak szépsége megér egy kis erőfeszítést, higgyétek el nekem). A bölcs és igazmondó Nesztórt felkérik, számoljon be hitelesen Agamemnón görög hős haláláról. Nesztor elmondja, hogy amíg az Trója alatt küzdött, a felesége, Klütaimnésztré Aigiszthosz szeretője lett. A hazatérő hőst az álnok csábító galádul megöli, és helyette uralkodik. Később Agamemnón fia, Oresztész is megérkezik, és megöli az apagyilkost és a saját anyját is, vérrel mosva le a vérbűnt.

A történetet több görög drámaíró feldolgozta, ne féljetek, nem beszélek ezekről. Hát akkor mit akarok? Egy aprónak tűnő részletről, ami engem szerfelett megdöbbentett.

Azt mondja Nesztór szája által Homérosz, hogy eltávozásakor Agamemnón a feleségét rábízta valakire, mert ugye, ha az ember tízéves háborúba megy, nem hagyja az asszonyt csak úgy, felügyelet nélkül. És itt van a bökkenő. Kit bíz meg a fejedelem, hogy őrködjön Klütaimnésztré biztonsága és erkölcsei felett? Egy „jó lábvértű, jó gerelyű” harcost? Egy tagbaszakadt zsoldost? Egy száz harcban kitűnt vitézt?
Nem, hanem egy énekest. Tessék? Igen, egy é-ne-kest!

Megáll az ész. Vagy talán nem Homérosznál kell keresni a bajt? Inkább a mi elménkben történt valami olyan elváltozás, ami megakadályoz, hogy helyesen lássuk a dolgokat? A fáktól nem látjuk az erdőt? Míg Homérosz kevésbé törődik a látható fákkal, és a lényeget, a mélyen rejtőző erdőt keresi.

Az Odüsszeia ízig-vérig izgalmas kalandtörténet, de nem hollywoodi akciófilm, felszínes csihi-puhi, ahol az ember annyit ér, amennyire erős az ökle. Itt emberek, titánok, istenek és szörnyek együttélése vagy összecsapása mindig beavató jellegű, létünk nagy kérdéseire választ kereső történet. Ezért kap kulcsszerepet itt is a Költő, mert az említett énekes tulajdonképpen költő, mivel akkoriban az emberek nem olvasták, hanem hallgatták az elénekelt verset.

A háborúba induló Agamemnón tudja, hogy a háború, az öldöklés, még ha néha elkerülhetetlenek is, az élet felszínes, múlandó oldalához tartoznak. Sokkal lényegesebb a családi tűzhely és minden, ami ahhoz tartozik: feleség, gyerekek, ház, föld, haza. Ezeket kell megvédeni, ezeket kell beszennyezetlenül megőrizni mindaddig, amíg – ha az istenek engedik – hazatér. Ezt kell megvédenie az énekesnek, a költőnek.

Mivel? Ugyanis a fáma nem szól az erejéről, sem a ravaszságáról, sem az ügyességéről. Egyszerűen: a jelenlétével. Azzal a morális tekintéllyel, amit Ő képvisel. Mint az ősi hagyományok letéteményese, mint az isteni titkok ismerője, mint a történelem nagy igazságainak, de gazságainak is a kimondója. Mint az ősi szakrális Rendnek a megőrzője.

Ezt a rendet akarja felborítani Aigiszthosz. Aki nincs ott a többi férfival Trója alatt, hanem más családi békéjének felborításán fáradozik. Az antiszociális, közösségbomlasztó elem. És ott áll előtte, mint védő, az énekes, a költő. Poéta – annyi, mint alkotó. Aigiszthosz romboló. Ezért érzi, tudja, hogy először félre kell tenni amazt az útból. Mert az, mint élő kerítés, őrködik a családi tűzhely körül.

Félre az énekessel! Száműzni, számkivetni őt, odadobni a karvalyoknak, marcangolják szét. És aztán szabad az út. Védő hiányában az asszony rejtőzködő hibái is felszínre törnek, könnyű prédává válik a bitorló karmaiban. A bitorló pedig nemcsak a hitvesi ágyat szennyezi be, hanem uralkodik is aztán, mégpedig éveken át, a törvényes fejedelem helyett, megcsúfolva hagyományt, erkölcsöt, Törvényt. Igen, egy egész nép felett!

Ne kívánd felebarátod feleségét, mondja a Biblia. De azt is, hogy az ősi határvonalat ne mozdítsd el. Vagyis ne bolygasd fel a Rendet, amely nem egyszerű társadalmi konvenció, ahogy a materialista irkászok szeretnék belénk gyömöszölni, hanem egy felettünk álló szakrális valóságnak a földi kivetítése.

Ennek a valóságnak a megőrzője az énekes-alkotó-költő. Élő, lüktető, sajgó, olykor égbekiáltó lelkiismerete a közösségnek, az egészséges közösségnek. A normális társadalom szervezetének szellemi immunrendszere. Az a fehérvérsejtként működő, ha szükséges, önmagát feláldozó testőr, amely az egészséges test ellen támadó alattomos sejtet megállítja.
Végvári vitézként. Mint Petőfi, mint egy tehetségben, nem szívében kisebb Reményik. És ezért van az, hogy a Gonosz fél az énekestől, aki a nemzedékeken átívelő pentaton melódiát zengi, nem azt, hogy „éljen Eduárd”.

Ezért vetették a mindenkori zsarnokok a mindenkori Gulágba az őket zavaró, akadályozó költőket. Hogy akadálytalanul véghezvihessék istentelen, mindent felforgató akaratukat. És ezért mindennél undorítóbbak azok az énekesek-költők, akik a Rend őrzőiből önszorgalmú kutyák lettek, sunyin besomfordálva új uraknak ketrecébe.

Boldog az a nép, amelynek énekesei, költői a tiszta, igaz szavak erejével tartóztatják fel – már amennyire lehet – az Aigiszthoszok agresszióját.

És boldog az a nép, amely szereti és megvédi költőit, olyan időkben, amikor a karvalyok szárnya egyre nagyobb árnyékot vet a megmaradt földre. <<

Zubreczky Antal