Marilyn Monroe székely felfedezőjére emlékeznek
A ki tudja hány férfi fantáziáját megmozgató Marilyn Monroe-ról bizonyára sokan hall...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
– Egyesek azt mondanák, nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, színpadra állítja Az orgona lordjait, azaz a hangszer legnagyobb szerzőit és örökéletű műalkotásaikat.
– Azt szerettük volna, ha a széles közönség számára felhívó erővel bíró címet adunk ennek a sorozatnak, úgy tűnik ez sikerült is, mivel az anyaországban és itt, Erdélyben is teltházasak ezek a hangversenyek. A főcím mindig ugyanaz, Lords of the Organ, a belbecs azonban mindig változik, mindig más lordok, főurak ülnek a játszóasztalhoz. Általában a koncertjeimen évszázadokat ugrálunk (a klasszikus zenében ezt könnyű megtenni), most azonban egy igazi ínyencséggel készültem, alig tíz év zenei termését nézzük át azzal a gondolattal, hogy milyen hatást gyakorolhat egymásra két ember. Bach a weimari tíz év alatt ismeri meg Vivaldit, és egészen elképesztő látni, milyen zenét komponál az ismeretség előtt, illetve milyet utána. Egészen elképesztő látni, hogy a veretes, németesen szerkesztett zene szigorú keretei közé hogyan simulnak bele a szinte erotikusan gömbölyű, gáláns olasz formák. És tulajdonképpen van egy ilyen mondanivalója is a koncertnek: mekkora hatással lehetünk mi emberek egymásra, hová vezethet az életünk, ha jó példaképeket választunk magunknak.
– Mi lehetett az olasz mester titka, hogy ekképpen hatott Bachra?
– Két nagyon ellentétes jellem. Bach egy húszgyermekes apa, akit a német precizitás jellemez, könnyű lenne azt mondani, hogy ő a víz, miközben Vivaldi a tűz, de utóbbi emellett pap is, aki imádságos könyvvel a kezében komponált, és szentül hiszem, hogy a reverenda nemcsak a testét, a lelkét is beborította. Ennek ellenére olyan érzéki, lendületes zenét alkotott, ami óriási hatást gyakorolt Bachra. Megismerkedésük tulajdonképpen csak művészi, mert sosem találkoztak személyesen. Bach az 1700-as évek elején érkezik Weimarba, mint udvari karmester, zeneszerző, neki kéne szupersztárnak lenni a hölgyek körében, de nem ő az, hanem a távoli Vivaldi, mindenki róla zsong. Bach beszerez néhány Vivaldi-kottát, hogy lássa, mitől annyira népszerű a „vörös pap”, és rájön, hogy megvan az a mélység a zenéjében, amivel hatni tud az emberekre. Elkezdi átdolgozni saját hangszerére, orgonára, és ez a változás egészen elképesztő – ezt nem tudom elmondani, de el tudom játszani.
– A lelkesedéséből ítélve, két kedvenc zeneszerzőjéről van szó.
– Bachot könnyű kedvelnem, mert én is precíz vagyok, összeszedett, jól szervezett, mint az egész csapat körülöttem egyébként. Bach tuti olyan ember volt, aki párosan mosta a zokniját, és aztán a helyére is rakta, nem hagyott volna semmit szét a lakásban. Vivaldival kapcsolatosan ebben nem vagyok ennyire biztos, ő teljesen más jellem. Bachot azért szeretem, mert ha elfáradok, vagy rossz kedvem van, és őt hallgatom vagy játszom, egyszerűen kisimítja az agytekervényeimet, akkora rend van a zenéjében, hogy a fizikai világban is hat, nemcsak a szellemiben. Vivaldi, aki pap létére nagyon értett minket, embereket, amikor közreadta a Négy évszakot, adott neki egy alcímet: A felfedezés és harmónia csatája. Csupa reklám! Noha igaz, hiszen mi a tavasz, ha nem a fiatalkor felfedezése; és mi a tél, ha nem az időskor harmóniája, és közben az évszakok megfeleltethetők egyes életszakaszoknak. Van igazság ebben, de nem kellene ezt külön kiemelnie. Mégis odaírja, mert tudja, hogy ilyen hangzatos címmel még többen veszik a kottáját, még többen játsszák, még gazdagabb lesz. És akkor háromszáz év múlva jön egy kölyök, aki azzal szédíti a lányokat, hogy ő orgonaművész lesz, erre az egyöntetű válasz: Ah, Vivaldi, ah, a Négy évszak. Szóval, Vivaldi okos PR-ja még ma is működik. Emellett nem elégedett meg azzal, hogy adott egy csillogó felszínt a zenéjének, hanem igenis van mély tartalma, amit szépen, izgalmasan tálal a felszínen. Szerintem Bachot ez ragadja meg, és ez az a változás, ami benne is végbemegy: igazítja a zenéjét a széles hallgató közönség befogadóképességéhez, hogy ne csak azok élvezzék, akik értik, hanem mások is elbotladozzanak a megértésig. Ez egyébként a művészetek legnagyobb kihívása.
– És ezzel meg is találtuk a hasonlóságot Vivaldi és Rákász Gergely között, hiszen napjainkban ugyanezt a feladatot vállalta fel: megnyerni a közönséget a komolyzenének.
– A klasszikus zene, köszöni szépen, jól van. Olyan értékek, olyan időtálló gondolatvilág sugárzik belőle, ami akkor is megvan, ha mi nem piszkálgatjuk, de nekünk óriási szükségünk van arra, hogy ehhez akarjunk felnőni. És most nemcsak a zenéről van szó, hanem az irodalomról, képzőművészetről egyaránt. Ha csak eszünk, alszunk, szaporodunk, pénzt keresünk, nem vagyunk többek, mint egy mezei állat, emberré valahol ott kezdünk válni, amikor kapcsolatot teremtünk az emberiség azon rétegével, amely kérdéseket tesz fel saját létezésével kapcsolatban, amelyik olyan válaszok ad rá, mint Michelangelo Piétája, Bach Olasz koncertje vagy Vivaldi Négy évszakja. Amíg nem kezdjük el ezeket a kérdéseket feszegetni, milyen jogon hívjuk magunkat embernek? Ez egy rang, embernek lenni! Tudom, hogy a kultúra olyanná lett, mint egy elvégzendő feladat, amit szerda délután kipipáltunk, ez is megvan, jöhet valami fontosabb – ez helytelen. A kultúra egy táplálék, ha nem fogyasztjuk, egészségtelenek leszünk; nem látványosan, de az emberiség az a fajta degradálódása, amit ott van az autóvezetési stílusokban, abban, hogy eldobjuk a csikket az utcán, ez valahonnan innen indul.
– Hogyan tapasztalja, súlyosan hiányos a mai kor emberének a klasszikus zenei műveltsége?
– A mai kor emberének nagyon nehéz dolga van. Látom a gyerekeimen, milyen jól eljátszanak a játékaikkal, egészen addig, amíg be nem kapcsoljuk a tévét, mert akkor mindketten könyörögnek, hogy hadd nézzenek mesét. Az egyszerű dolog, semmilyen erőfeszítést nem kíván a befogadása. Az okos telefonok, a készen kapott információk világa ezt a könnyű élményt adja meg az embernek. Ez nagyon a felszín, ez nem méltó az emberhez. Addig, amíg nem volt ez, talán könnyebb volt embernek maradni.
– Apropó, hogyan szokott feltöltődni az orgonaművész?
– A saját mérgemet fogyasztom: zenét hallgatok, könyvet veszek a kezembe, de nagyon szeretek kirándulni, mindig van nálam túrabakancs, ha az időm engedi, irány a természet. De komoly közösségi munkát is vállaltam, nemrég elindítottam a Rákász Gergely Alapítványt, ami határon túli magyar területekről visz majd fiatal magyar művészeket az anyaországba, és az anyaországból hoz művészeket ide. Az elmúlt években olyan helyeken fordultunk meg a csapatommal, olyan kis településeken koncerteztünk, ahol elmondták, hónapok telnek el egy-egy ilyen jellegű esemény között, és azon gondolkodtam, hogy azokból a falvakból, ahol így élnek, a legjobbak az első adandó alkalommal eljönnek, utána a jók is, és idővel oda jut a település, hogy nem marad elég szellemi energia, ami megtartó erőt generáljon. De ha rendszeresen van egy-két koncert, művészi élmény, akkor hátha az, aki elmegy világot látni, azt mondja, hazamegyek, hiszen lám, otthon is van élet. És hátha azok közül, akik hazajönnek, hoznak is magukkal valamit. Ezt csinálta Széchenyi, Wesselényi: elmentek, körülnézte,k és hazahozták azt, amit ott láttak. Ez nem egy követhetetlen irány. Egész egyszerűen ilyen megtartó erejű koncerteket akarunk tartani, és most ezen dolgozom, egyelőre forrásokat szerzünk. Idén kitűztem célul, hogy kétszáz olyan embert találok, akik azt mondják, hogy rendszeresen, mondjuk egy doboz cigi árával hozzájárulnak a közösségeink megmaradásához, az én csapatom meg beleteszi azt a munkát, amit bele kell tenni, és együtt talán meg tudunk mozdítani valamit. 2005-ben költöztem haza az Egyesült Államokból, és ami lenyűgözött engem, az az, hogy ha ott egy közösség akart valamit, nem várt senkire, sem kormányzatra, sem befektetőre, hanem megvalósította azt. Én is inkább a közösség irányába indulnék el, hiszen nekünk is jó, ha nem csak kesergünk sorsunk felett, hanem igyekszünk apránként jobb mederbe terelni, és ha ezt egy színes magazin árából tudjuk megtenni, annál jobb.
– Mozart a hangszerek királyának nevezte az orgonát. Mivel támasztaná alá ezt a kijelentést?
– Mert ez a legnagyobb (nevet). Nehéz ennél nagyobb hangszert találni, talán az egyetlen, ami sokban hasonlít is rá, méretben is, az az óramű. Régen, amikor nem létezett még mp3-lejátszó, a leggazdagabbak építtethettek maguknak falnyi méretű lejátszó szerkezeteket, abban hol sípok kaptak helyet, hol más módon oldották meg a hangképzést, nagyon izgalmasak voltak. Nagyon nagy élmény odaülni, és a királlyal táncolni.
– És adja magát a kérdés: mikor kezdett el mesélni önnek ez a varázslatos hangszer?
– A kommunizmusban nem lehetett a klasszikus értelemben vett polgárcsaládról beszélni, de ha valami közel állt ehhez, akkor a mi családunk az volt. Rengeteg könyvünk volt, zenéltünk otthon, nem az volt a menő a vasárnapi ebédnél, aki fel tudott szívni egy tésztát az orrán, hanem aki olvasott valamit. Édesapám zongorázott, orgonált, kórust vezetett; zongoráztam, zongoraversenyeket nyertem. Esztergomban hallottam először a nagy orgona hangját, a szüleim kijárták, hogy közelről megnézhessem, kipróbálhassam. Az a Baróti Pista bácsi volt az orgonista, aki később a tanárom lett, egyébként Székelyföldről származott, Csíkszentdomokosról. Hatalmas élmény volt, aminek hatására hazafelé azt mondtam: apa, anya, én orgonista leszek. Emlékszem anya arcára, ahogy hátrafordulva azt mondta: persze, kisfiam, és tűzoltó, és katona. Nos, mégis az lettem.
– Jó utat választott?
– Megtaláltuk egymást. Nehéz eldöntenem, hogy azért szeretem ennyire, mert ilyen magányos farkas-típusú jellem vagyok, aki leül gyakorolni, és örül, hogy senki nem szól hozzá, elmerülhet a munkában, vagy azért lettem ilyen, mert ennyit foglalkoztam ezzel… Mindenesetre nagyon jellembevágó. Az orgona egy show-hangszer, egy egyszemélyes zenekar. Ha én színpadra állítok valamit, olyan, mintha egy nagyzenekar játszaná, de ez mögött rengeteg háttérmunka áll, és én nagyon élvezem ezt a sziszifuszi, átalakító munkát, tökéletesen passzol hozzám. És mivel a közönség pozitívan reagál a koncertekre, ez a munka önmagát jutalmazza, itthon és külföldön is.
Köszönöm, hogy ott lehetūnk!