Vázlat egy portréhoz

Az csak természetes, hogy nincs olyan nap, amikor nem érzed közelségét, jelenlétét annak, ki életed egyik meghatározója volt. Lehet, éppen ezért nehéz beszélni Róla mint harmadik személyről. Jelenvalósága folytán inkább vele mint második személlyel beszél nap mint nap, ki fizikai hiányát kénytelen nélkülözni. Érezni – a híres dalszöveget erre a helyzetre alkalmazva –, hogy távol van, és mégis közel. Hozzá fordulunk, hol ilyen, hol olyan eset kapcsán, jó vagy rossz dolgunkban, eligazítást Tőle várunk távolabbi idők krónikáira, történéseire vonatkozóan vagy a jövendő, az éppen küszöbön álló teendők és események alakulását, netán alakítását illetően. S joggal tehetni ezt azzal kapcsolatban, ki gyermekkorától fogékony volt a tudásra, csupa kitűnő, jeles és dicséretes minősítések tanúskodnak erről az ezerkilencszáznegyvenegyben kiállított iskolai bizonyítványban. Aztán az élet egyetemeit is kijárta végig, s a vizsgákat is sikeresen letette. Szorgalomból, kitartásból, tisztelettudásból, elvszerűségből, jellemszilárdságból bizonyított már fiatal éveiben, később, immár családos emberként felelősségtudata, helytállása és hűsége okán érdemelt ki tiszteletet maga is, s mikor áldozatot kellett vállalnia Társáért, akkor esküjét követte, éspedig a szövegnek azt a részét, hogy – holtomiglan…

Embert próbáló helyzetekben is helyén volt az esze, akárcsak kedvenc irodalmi hőseinek, Ábelnek és Úz Bencének, s mivel humorérzéke is kifinomult volt, derűvel közelített akár méltatlan vagy határhelyzetekhez is. Nagypolitikai kérdésekről gyakorta Svejk „komolyságával” nyilatkozott. Nehézségeken, nyomasztó külső körülményeken való felülemelkedést, illetve szabadságot a maga számára úgy teremtett, hogy az ne történjen mások rovására. A gúny nem az ő kenyere volt. Haragot sem igen tartott. Az előtte járó nemzedékek bizalmát élvezte, az ifjak és gyermekek felé jó érzékkel tudott közeledni.

Eléggé jól ismerhette önmagát s a hívságos külvilágot is. Csábításaira nem is hallgatott. A munka s a feladatok teljesítése elől nem menekült. Megfontolt és mértéktartó tudott maradni. Sohasem esett túlzásokba, de volt benne természetes büszkeség és önbecsülés. Tudta, saját magának s a Teremtőnek köszönheti, amit elért. Nem felejtette el, ha igazságtalanság érte, de megbocsájtott, mert többre tartotta a jó emberi kapcsolatokat. A múlékony pillanatok helyett bizonyára a múlhatatlanra volt tekintettel.

Ember volt. Ahogy Kosztolányi mondaná: egyedüli példány.

Hát ezekért, s – Istenem! – még mi mindenért érezheti e vázlat készítője, hogy helyes válaszokért ma is fordulhat ahhoz, aki különben húsz éve szólíttatott el a földi élet köréből…

Mindannyiunkat a hajszálgyökerek, felmenőink látnak el szellemi és erkölcsi táplálékkal.