Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Akik rokonul beszélnek

Akik rokonul beszélnek Vélemény

Melyik lenne az a történelmi század, fiam, ha megmondhatnád, amelyik zivatarok, csatározások nélkül telepedett volna belé a krónikákba, melyik? A történelem sose hagyott bennünket nyugton. És a legfájóbb jajvilág akkor zúdult ránk, amikor a Habsburg család vetette reánk magát. Veszett világ vala, mert dél felől jött s ma is jön az oszmán-török. No, segíthetsz, Urunk, de ne csodálkozz, ha füstös lesz az eresz alja.

– Pontosan negyvenen caplattak Léta vára felé azzal a céllal, hogy Balassa úr, a környék s a vár ura tárgyal a török alvezérekkel. Alku készül a javából, a török is negyven embert küldött. Ki tudja, mire menendő az egész. Balassa, no nem a Menyhárt, mert azt már kifasírozta János Zsigmond fejedelem, s jól is tevé, mert aki a Habsburggal parolázik, mikor a török fenyeget, azt kiveti szájából az egész Erdély.

– Én most is azt mondom, először ütni a törökön, aztán alkudozni. Ha törik a borda, gyorsabb az alku. – Ezt Csődöri Dénös kapitány mondá, de nem tartotta ehhez magát Balassa urunk. – Az oszmánnal tárgyalni kell, elkerülendő a hadakozást. Amíg lehet. A török még nincs itt, mármint maga a sereg. Negyven embert agyonverhetünk, jön negyvenezer. No, ezen kell rágódni, s okoson!

A vár lakható. A felső traktust nem engedték a vendégeknek, oda a hazaiak, a fejedelmiek telepedtek, s várták, mire menendő a traccsolás. A déli órákban ültek össze, egy török, egy magyar, de odébb, a szerényebb asztalok körül a vendégséghez öltözött magyari meg töröki urak közelében a kisebb tisztek s katonák is.

– Megadjuk a módját az Isten hozta oszmán urak vendégségének. Emlegethetjük a vendégek isteneit, igen a magunkét, fő azonban az egyetértés. – Galyai uram, Benedekék s a többi hazai az asztalsor egyik oldalán, a másiknál a török. A színes turbánok sugallottak csatazajt, de zsivajt is olykor, noha a török csak módjával, inkább édesbe keverve az italocskát. Hiába no, a hit s a vallás az ilyen is, olyan is. A délutánba robban belé a kacagás egyszerre, ráadásul a töröki részen. Merthogy az egyik tiszt valóságoson felszökött az asztaltól, úgy kiáltotta.

– Nagyságos vezérünk, Ali úr, kinek minden lépését Allah vigyázza, én amondója vagyok, hogy mi rokonokkal tárgyalgatunk s egyezkedünk, hiszen ez a magyar itt nem Ali, hanem Aladár, s a lova csődör, éppen úgy, ahogy mi is mondjuk: csődör. S valamilyen okból gyeplőt ejtett ki a száján, ami éppeg azt jelenti, mint nálunk, hogy gyeplő. Ott túl, az a békötött szemű magyar az imént kiáltotta, add sza’ ide azt a jókora bicskát. Hát ezek törökül s a mi szavainkkal beszélnek magyarul! Allah legyen hozzám irgalmas, hogy belészóltam vezérünk tanácskozásába.

Lévén otthon Léta várában a magyar, hát nagyot kacagnak a török mondásán. Hogy a magyar tisztára rokonul beszél. Merthogy a gyeplő törökül is gyeplő, a kantár az kantár, s Aladár remek lova az a csődör, ami törökül is az, csak valahogy szelídebben hangzik török szájból a csődör. Nocsak.

A tárgyalás szigorú kupolája megrepedni látszott. És amikor Balassa urunk megerősített hangon vágta falhoz a szöveget s a szövetséget, mondván, a bölcsőtől a koporsóig tartson ez a szövetség a keresztény s az oszmán erő között, akkor odakinn a szolgák azt hitték, omlik Léta vára, olyan hangzavar hullámzott ki azon. Mintha seggre csapták volna a török janicsárokat, az ügyelőket, úgy huppantak le a két szó hallatán: bölcső, koporsó. Rögvest imához hajoltak háromszor is. Merthogy a töröknek szinte szent szó a koporsó, s az a bölcső is. És ugyanúgy nevezik meg!

Nem zsivaj, hanem zivatar keletkezett. Három nemes asszony lépett bé határozottan: mi történhet idebenn? Megívódott már néhány korsó bor is, de ittas nem vala, hang azonban igen. Dénös, a Jovánkáéknitt való akkorát vágott tenyérrel az egyik török hátára, hogy az nyekkenve kacagott s erősen.

– Ti vagytok egy sereg rokon! Töröktől tanultatok beszélni. Te nagy barom vagy, met magyarul mondot a török szót, hogy barom. Mondjad ki aztat, hogy bu-zo-gány! Még egyszer, s most mutass nekem a szóhoz egy dolgot! – Dénös száját törölte, a törököt lecsapta a székre, megsimogatván a vállát, azzal átment a másik terembe, megfogott két fegyverszerszámot, azzal bé a bámuló urak, főtisztek, katonák, janicsárok közé.

– Ehun, komám, ha neked ez kell. – Azzal béveti a két buzogányt a közeli sarokba. – No, most mondd ki te magyarul, hogy bu-zo-gány. Nocsak!

De már a főurak is rájuk figyeltek. Ha valami törökül is, magyarul is buzogány, akkor nagy baj nem lehet. Legalábbis eddigelé. Néhányan kimentek kacagva a várfalra, a török fölkiáltott kacagva,  meglátván egy szelíd állatseregecskét: az mik, az mik?

– Kedves komám, azok kecskék, mind egy szálig. Kecs-ke. Mondd ügyesen magyarul: kecs-ke.

A török hadart valamit gyorsan törökül, erre azonban már Balassa uramék is küjjebb jöttek, hogy lám, mire megy a dolog.

– Én török vagyok, törökül beszélsz te magyar, mert azok ott lenn török kecs-ke, mind, kecs-ke nevű török kecske. Így van törökben. A tiéd szakáll az nem magyar szakáll, hanem török sza-káll, sza-káll. Ti rokonul beszéltek törökül kecskehús mellett magyart.

A tárgyalás ahelyett, hogy bedöglött volna az ellenséges urak között, éppen hogy felragyogott vala, mert mindent két nyelven akartak kimondani. S amikor édes gyümölcslével, boros kannákkal jött be Lujza nemes asszony és öt cselédasszony is, már állott a férfibál.

– Kedves vendégurak, nagy török tisztek s magyarok is…

– Az van! Az van! Igaz van, mert török úr, az magyar úr a mai nap, fordítva…

– Úgy kacagnak, hogy dől a fal! – Lujza asszony szava volt, de erre felszökött tíz török úr is Isten igazából, vagy az Allahéból: dől a fal, dől a fal, törökül dől a magyar fal, s magyarul is dől a török! Minden nyelvben magyarul és törökül dől a dől.

Merthogy mindkét nyelvben ugyanúgy mondják az omló falat, hogy dől. Aj, csak ne sokáig, Uram!

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás