Hetvenöt éve érte terrortámadás Kolozsvárt

1944. június 2-a, péntek. Ez nem egy születésnap. Számomra ez a halál napja. A tömeghalál napja. Kolozsvár terrorbombázásának a napja, amely soha be nem gyógyuló sebet ütött a szívemen, egy olyan sebet, amely még ma, oly sok év után is egy fájó seb.

Még ma is, néha, ha behunyom a szemem, látom a város lebombázott, romokban heverő épületeit, házait, utcáit, elpusztult lovak élettelen tetemeit heverni az utcák, a terek kövezetén, aszfaltján. És ha emberi holttesteket nem is láttam, de tudok róluk, tudok a sok száz emberről, akiknek akkor ott, az én szülővárosomban ártatlanul és értelmetlenül kellett meghalniuk.

Amikor baráti társaságban szóba kerülnek a II. világháborús bombázások, sepsiszentgyörgyi barátaim csodálkoznak, hogy nekem miért fáj Kolozsvár jobban, mint — mindig mondják — Drezda, a terrorbombázások iskolapéldája, ahol nem több száz, de több százezer ártatlan ember égett vagy sűlt halálra elevenen a gyújtóbombák tüzétől, vagy fulladt meg azok füstjétől. Igen, tudom, Drezda volt maga a rettenet, és fájnak a drezdai áldozatok is, de nekem mégis Kolozsvár fáj a legjobban – jobban, mint a világ összes szerencsétlen háborús áldozata.

A magyarázat pedig egyszerű: nekem Kolozsvár, Erdély szép fővárosa a szülővárosom, ott éltem életem első 23 évét, ott szövődtek az első, életre szóló barátságaim magyarokkal és románokkal, és ott gyúltak ki a szívemben először a felejthetetlen szerelmek lángjai. A szívemhez nőtt az a város, megváltoztathatatlanul. Úgy hiszem, hogy ennek az érzésnek a neve: hazaszeretet. És ott ért a terrorbombázás és következményeinek soha nem feledhető közvetlen élménye. Hát ezért fáj nekem minden más szerencsétlenül járt, lebombázott városnál jobban Kolozsvár romba döntése.

Ez nekem egy olyan tapasztalatot, olyan életreszoló, fájdalmas élményt jelent, amilyet csak az ellenségeimnek kívánok. De – tették már fel nekem a kérdést többen többször is – milyen emlékei lehetnek arról egy alig hatéves gyereknek? Nos, amit én ott akkor megéltem, láttam, hallottam és tapasztaltam, azok olyan megrázónak bizonyultak, hogy megmaradtak a tudatomban, mint életem első olyan történései, amelyeket a legrégebbi emlékeimként őrzök, tartok számon.

Felbőgtek a szirénák

Most pedig ezekről a közvetlen tapasztalataimról beszélek. Vagyis azokról, amelyeket nem később hallottam másoktól, felnőttektől, mert természetesen ilyenek is vannak, hanem azokról, amelyeket átéltem ott, akkor hatéves gyerekként. Hangok, képek, melyek beleivódtak az emlékezetembe, és bármikor képesek előbújni. És a becsukott szemem vetítővásznán megjelennek a képek, vagy álmomban is, mint egy háborús film történései a mozik vetítővásznán.

Emlékszem, azon a tragikus pénteki napon, a reggeli órákban felbőgtek a szirénák, figyelmeztetve az embereket a légiveszélyre. Emlékszem, lementünk a házunk pincéjébe, az egész nagycsalád, mert minden rokon ott volt velünk, de ma sem tudom, hogy miért tartózkodtak éppen nálunk. Aztán hallottam, ott lent a pincében, a bombák távoli robbanásának zaját.

Aztán arra is emlékszem, hogy egy idő után újból felbőgtek a szirénák, jelezvén a légiriadó végét, és mi feljöttünk a pincéből. Másnap Édesapám és anyai nagynéném, keresztanyám, Gizi néném, kézenfogtak, hogy elmenjünk megnézni, mi lehet a Gizi nénémék házával, a vasútállomáshoz közeli Kalauz utcában (mai neve str. Conductorului). Útunk az Állomás téren (P-ța Gării) vezetett keresztűl. A vasúti híd közepén, annak legmagasabb pontján még ott árválkodott magára hagyottan a vasútállomás légvédelmét szolgálni hivatott egyetlen ágyú, amelyik előző nap egyetlen lövést sem adott le a bombákat szóró amerikai repülőgépekre. Mert — magyarázták később a hozzáértők — esélye sem volt. Mert a gépek a lövedék számára elérhetetlen magasságokban repültek.

Útban az Állomás térre

Aztán elértünk az Állomás térre. A szép, régi, büszke állomásépületet nem láttam. Csak helyén egy romhalmazt. Majd ráfordultunk a Horthy Miklós út (ma str. Horga) állomás felőli végére. Apokaliptikus látvány fogadott. Az út egykoron szép emeletes épületek által szegélyzett szakaszán csak romok, romok és romok. Alig egy-kettő maradt épségben. És a romok között élettelen lovak tetemei. Emberi hullákat nem láttam, azokat már eltakarították.

Aztán láttam emeletes házat, melynek fele még állt az égnek meredve, a másik fele meg romokban hevert a járdán. Az emeleti szobákba be lehetett látni, mert a külső falai leomlottak. A szobákban ebédlőasztal, az épen maradt falak mellet ruhásszekrény, a falakon festmény, nagy családi fénykép. És egy ilyen félbevágott emeletes házon megpillantottam életem első szürrealista képét. Nem festményt, élőképet. Emeletnyi magasságban, az épület egyik vasbeton tartóoszlopából kiálló acélrúdon himbálta a szél egy kiscsikó fennakadt élettelen tetemét.

A légnyomás repíthette fel oda, vélte Édesapám. A kiscsikó teste alatt, az aszfalton hatalmas vértócsa, melyet már dongtak a legyek. Ez az a megrendítő kép, amely gyakran elém vetűl. Emlékszem, elkezdtem pityeregni. Nagyon sajnáltam a csikót. Mert én a lovakat nagyon szerettem, szép és okos állatok. A kedvenceim. Abban az időben otthon három lovat tartottunk, Édesapám már 3-4 éves koromban lóhátra ültetett, lovagolni tanított. Jó lovas lettem, rajongtam a lovakért, de nekem soha nem adatott meg, hogy saját lovam legyen. Akkor ott nagyon sok elpusztult lovat láttunk.

Abban az időben nem voltak taxik Kolozsváron, esetleg egy-kettő, ha működött. A vonattal érkező utasok, ha a város távolabb eső részébe akartak menni, konflist fogadtak, az volt a kor taxija. Az állomásnál volt a konflisok megállóhelye. Aztán amikor a kofliskocsisok meghallották a légiriadót, bemenekültek az óvóhelyre, de a lovaikat nem vihették magukkal, otthagyták őket a téren. És a lovak mind-mind odavesztek a bombázásban. Ezért láthattunk a környéken oly sok elpusztult lovat.

Átok a bombázókra

Mentünk tovább a Kalauz utcába, megnézni Nagynénémék házát. Amelyet aztán nem láthattunk meg, csak a romjait. Telitalálat, állapította meg kesernyésen egy épp ott tartozkodó katonatiszt. A Kalauz utcában egyetlen ép ház sem maradt. Az ott lakók álltak az úttesten, és sírtak. Nagynéném nem sírt. Ő erős nő, erős asszony volt. Csak imára kulcsolta a kezeit, felnézett az égre, és mondott valamit. Valószínüleg átkot szórt a bombázókra.

Nos, ezek voltak az én közvetlen, személyes élményeim a bombázásról. De később, évek múltán voltak még mások is, közvetettek. Középiskolás koromban tudtam meg, hogy osztálytársam, Maklári Béla (becenevén Maki) Édesanyját a lezúduló romok ölték meg férje és kisfia szemeláttára. Azt is megtudtam (igaz, titokként, mert akkor már a bombázásról nem volt szabad beszélni), hogy másik osztálytársam, Kovács Lajos felesége, Jozefin (barátok között Efi) a bombázásban vesztette el Édesanyját és három testvérét, és maradt árván, mert Édesapja a fronton halt hősi halált. De még hányan lehettek, akiket személyesen már meg sem ismerhettem, mert odavesztek a terrorbombázásba. Akik lehettek volna a barátaim, de nem lehettek.

Büntetlenül

Szívembe zárt másik városom, Sepsiszentgyörgy, második szülővárosom, ahogy mondani szoktam, de ahogy érzem is, amelyik egy fél életen keresztül kenyeret és fedelet biztosított nekem és családomnak, milyen szerencsés volt, hogy elkerülte a háború ilyen pusztításait! De én azért írtam le mindezt, hogy megmutassam azoknak, akik elolvassák, milyen is az, amikor egy embertelen, pusztító háborút kénytelen vagy, akár kisgyerek fejjel is átélni. Egy nagy háború kis epizódjáról írtam, amelyről – volt olyan idő is, amikor – nemhogy írni, de beszélni sem szabadott.

Befejezésül még csak annyit: felelősségre vontak-e valakit, valakiket a terrorbombázásokért? Hamburgért, Drezdáért, a többi német városért, de Kolozsvárért, Nagyváradért, Szegedért, a békés civil lakosság ellen intézett terrorbombázásokért? Nem. Nem senkit. Ezt kérdem én, mert én ilyen naiv vagyok. Pedig tudom, hogy háborúk voltak, vannak, és sajnos még lesznek, mert a háborúk kellenek, hogy fogyjanak a fegyverek, és a fegyvergyártók gazdagodjanak.

Dranik Ferenc