Nagy Pál művei és emlékezete

Nagy Pál (1929–1979), az alig 50 évesen, tragikus körülmények között elhunyt festő és grafikusművész, pedagógus alkotásaiból nyílt július 12-ig látogatható életmű-kiállítás péntek este a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) földszinti és emeleti termeiben.

Ezekbe belépvén a szépséggel ötvözött gondolatiság bőségével szembesülünk, és a különböző stílusok hatását magukon viselő, de mégis sajátos, az erdélyi létet, valamint a vajúdó világ történéseit egyedien visszatükröző művek, mágnesként vonzzák a tekintetet. Szemlélésük közben pedig óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: a meg- és felmutatásukra vajon miért kellett ennyi ideig várni?

Nagy Pál személyisége fogalommá vált az erdélyi magyar képzőművészetben, munkái és áldásos pedagógiai tevékenysége által beíródott annak aranykönyvébe. Ezt az eseményen jelenlévő tanítványai hosszú és rangos névsora is igazolja, hiszen ők mára szűkebb hazánk (és nem csak) meghatározó alkotóivá váltak. Közéjük tartozik a kiállítást megnyitó Újvárossy László grafikus, a Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészeti Szakának tanára is, aki Nagy Pál fia, Vécsy Nagy Zoltán művészettörténész, EMŰK-vezető felkérésére méltatta egykori pártfogója életművét és egyéniségét.

A Magyar Művészeti Akadémia tagságát is magáénak mondható Újvárossy állásfoglalásnak is beillő tömör bevezetőjében kijelentette, „ismerőseinek, barátainak, szaktársainak és nem utolsósorban diákjainak nem kell bemutatni a festőt, a grafikust, az alkotó pedagógust. Jobb helyen utcát, múzeumot, művészetoktatói intézményt neveznének el róla, emléktáblát állítanának neki, etalont mutatva a következő nemzedékeknek. Többek között azért, hogy Erdély kísérletező alkotóinak nagymesterét, a ’40-es, ’50-es években született művésznemzedékek érték-prófétáinak felfedezőjét és egyben legnagyobb oktatóját őrizzük meg emlékezetükben. A marosvásárhelyi képzőművészeti középiskola tanáraként, hallgatóinak biztos alapokat adott a további szellemi építkezésre, hogy művésszé, szakavatott mesterré érhessenek az idők folyamán, pedagógusként pedig átörökítsék a tudást, amit a kivételes tehetségű művésztanáruktól kaptak.”

Szellemi műhelyvezető volt, aki a kommunista diktatúra ellenére sem gyakorolt „hatalmi elvű” oktatást. „Játékos humorral, vizuális gondolkodásra, a hamis dolgokkal és a divattal szembeni cinikus hozzáállásra nevelt. Kiváló lélekismerő ember lévén tudta, kit mivel és mikor kell kimozdítania az állóvizéből, és az érzékenységeknek megfelelően differenciáltan szólt bele az alkotási folyamatokba. Az eltévedt növendékeknek nem mondta meg, hogy mit kellene tenniük, hanem átadta a titok tüzét, melyből megszületett az érték csírája. A leglényegesebb az, hogy mindig kreativitásra tudta hangolni hallgatóit, meg alázatra, erkölcsre, erdélyiségre oktatott, többször hangsúlyozta, hogy a majdani művész felelősséggel tartozik nemzeti közösségének, embertársainak.” Élete végéig tartó „természetimádata festészetében a faábrázolásokkal vált láthatóvá.”

A nagy érdeklődésnek örvendő eseményt záró mozzanatként, Pálffy Tibor és Kónya-Ütő Bence színművészek hangfelvétel-kollázst mutattak be a Nagy Pál lehallgatási jegyzőkönyveiben található anyagból.