Nyitott kapuk bronzmagyarban

Hány kapu van, egek s emberek? Hány kapus, akikre felnézni csak levett kalappal lehet? Várkapu, vaskapu, mennyország kapuja –, még Lászlóffy Aladár is így ölelte együvé hajdan a legfontosabb kapukat versben. Hány kapuvédő maradt ki abból a versből is, ha csak Zrínyi Miklóst, Dobó Istvánt, Grosics Gyulát győzzük említeni nagyjaink közül, kik merészelték kimondani, hogy eddig, s ne tovább.

Hol van a menyasszony-kapu, hol az aranykapu a körtáncban, csak bújjatok rajta, hol a csíksomlyói Szűz Mária-kapu! A mennyország kapuja szakadatlan fényben, ám abból csak egy van! Most mentem el egyik iskolám kapuja előtt azzal az érzéssel, hogy a mellemen nem remegő ujjak közt integető kalapom, hanem az egész életem remeg. Jönnek szemközt asszonyok, lányok, emberek, fölemelem rendre őket két kezem között, hadd simogassák bronzmagyarban az iskolánk nevét!

Mind elmentek szabadságra a kapuk, balkáni gerlék és jókedvű nagyanyás imák járnak ki s be, szabadból szabadba. Mintegy felszabadult az egész világ. Mély lélegzetet vettek tanítók és futballkapuk, s akár a tavaszi, nyári lombok nemes pora, behintve minden a szabadság hímporával.

A mennyországnak olvasmányaim szerint egyetlen kapuja van. Viszont ahhoz, hogy a létezés szabadságát igenis minden emberi gyermek és minden gyermeteg vénség rangja örömében tisztelje, nekünk számtalan kapu adatott. Jusson s maradjon is belőle!

Dobó István, Eger várának fő kapusa égre íratta, szabad minden jó szándékú halandónak tisztességgel ki- és bejárni kenyérért, sóért, jó szándékkal jó szóért. Ady Endre számonkérőleg kérdezte a nagy magyar szabadság okán: hiába döngetek kaput, falat?

És most nézzük a falu, a város utcáit, tereit, mind meghintve gyönyörű gyermekekkel, mert eljött a szabadság, s ő szül nekik rendet.

A Szabadság istennőjének arca, az az egyetlen, ott ragyog az egyetlen s örök kapu előtt. Mennyország kapuja. Érdekes, se a krónikák, szentírások, se költők nem említenek egyetlen zárt vagy nyitott ablakot odafentről. Lehet azért, mert hogy a Szabadság istennője ott telel, nyaral az emberi lélekben, aztán az a lélek nem kanóccal világít, s nem ablakréseken. A mennyországnak nincsenek ablakai.

Várkapu, vaskapu, mennyország kapuja nem tárva-nyitva. S még jó, hogy odafenn nincsenek ablakok, mert azokat is, mint idelenn kapukat, ablakokat, nyílászáróknak neveznék a kificamodottak.

Nézek magam köré virágok, ember- és facsemeték között, vigyázva, meg ne botolnék elcsodálkozván a változáson. Déli órában és iskolai szabadságban egy másik nemzedék veszi át a lantot, búzatáblákat, égi és földi réteket: az apróké, övék immár a reggel, s egész nap a terek, tavak otthona. Sehol ennyi gyönyörű gyerek…, már ki se mondom, hiszen mindenki így tudja. Akár azt, hogy végül is a vakáció mindig a nagytaták és a nagymamák szeretettől lobogó szabadsága. Apa, anya nem szól bele, hány kis kupa homokot mérhet ki a gyerek a fák alatt, mert ők dolgoznak.

Ám ahol az apákat vaspántok zárják el a szabadságtól, ott más a világ, ott papok imáznak szakadatlan istenekhez, fényhez és vízhez, ott a kápolnák fölött sűrű az angyaljárás, a köd, a fohász. Szabadság híján a rózsaszín kis szoknya se rikít annyira a zöld nyárban.

A léleknyi vidám kacagást eresszétek szabadon ember és vaskapu fölött. Szent Péter kapuján nincs lakat. Bocsássák meg mind a jó szándékú istenek, hogy az ember ott felejtette kapuján a lakatot. Ahol torlasz, zár van a bejáraton, oda nem viszi soha sétálni s játszani öregeit, gyermekeit tisztességes ember. Ahol híján az igaz szó meg a tisztesség, ott nem bújócskázik a szabadságos gyerek, a fiatal, az öreg sem, kerülik mind, mind a vidéket.

Nyitott kapukat döngetünk, s belépni mégse merünk. Hová is vésték, írták fel legelőször az emberek? – Isten jókedvében szép, szabad gyermekeket teremtett, és édes szüleikre hagyta nyugodtan azokat.