Az avar- és honfoglalás kori vasművességről

A Kézdivásárhelyen, a Magyarságkutató Intézet által nemrég rendezett tudományos és ismeretterjesztő előadássorozat keretében Gallina Zsolt tartott előadást Avar és honfoglalás kori vasművesség. Eredet, kapcsolat, rekonstrukció címmel.

Gallina Zsolt régész, kutató elöljáróban elmondta, bár a kohászat és a kovácsolás hétköznapi tevékenységnek tűnik, a vasművesség valójában ősi, misztikus tudás. „A kohászokat és kovácsokat korabeli mágusoknak, varázslóknak tekintették, és vallásos tisztelet övezte őket. Elképesztő dolog volt, hogy a földből kinyerhető gyepvasércből képesek voltak jó minőségű tárgyakat, fegyvereket előállítani”, érvelt.

– Az avar- és honfoglalás kori vasművességet megelőző kultúrák és civilizációk, mint a germánok, a Kárpát-medencében nem állítottak elő vasat. Hozták, lopták, zsákmányolták, beolvasztották, művelték, kovácsolták, de nem tudták előállítani. Az avarok és a honfoglaló magyarok ezzel szemben előállították a vasat, így képesek voltak az önellátásra – vélte. Az avarság vándorútjáról szólva elmondta, Krisztus után 567-ben elfoglalták a Kárpát-medencét a germánok hegemóniája után. „Belső-Ázsiából érkeztek, ahol vaskohókkal rendelkező kultúrák voltak, és ahonnan a türkök elüldözték őket. 552-ben indultak el hazájukból, és tizenöt év alatt értek el a Kárpát-medencébe. A türköktől is sokat tanulhattak, hiszen ők lovaikat is páncélozták. Belső-Ázsiából Közép-Ázsiába érkeztek, a heftalita hunok világába, innen Kelet-Európába, a későbbi kazár birodalom területére, majd Bizáncon keresztül megérkeztek a Kárpát-medencébe, ahol létrejött az Avar Kaganátus”.

Elmondta, a megfelelő mennyiségű vas előállítása komoly szervezést igényelt, ugyanis a bucavaskohászatban egyetlen kohósítás több napos, fáradságos munkájával egy bucában egyszerre mindössze 2–3 kilogramm vasat állítottak elő, és évente több száz tonnára volt szükség. – Somogy megyében, Kaposváron és Zamárdiban két kohótelep feltárásában vettem részt. A korabeli Közép-Európa legnagyobb kohótelepei voltak, 10–12, illetve 20–25 hektáros kiterjedésükkel, ahol a folyókból összegyűjtött gyepvasércből egyenként 1–2 tonna vasat állítottak elő évente.” Hozzátette, a Dunántúlon mintegy 500 kohótelep létezett, onnan szállították mindenfelé a vasat, továbbá, hogy az avar vasipari központok hosszú életűek voltak, ezek közül több megérte a magyar honfoglalást.

A honfoglaláskori kohók földbe mélyített, 70–90 centiméter magas bucakemencék voltak. „Az avaroké magasabb volt, ezzel szemben a magyarok, akik a tudást tőlük vették át, mélyebben a földbe vitték, kisebb kohókat csináltak, viszont több műhelyt hoztak létre”, hangzott el. Megjegyezte, nem tudták megolvasztani a vasércet, ezért 1200–1300 fokon redukálták azt, így nagyon jó minőségű, azonnal kovácsolható acélt nyertek. „Csapolás során szedték ki az izzó vasbucatömböket, ezeket fakalapáccsal tömörítették, és az ökölnyi, 2–3 kilogrammos darabból 4–5 szablyát kovácsoltak”.