Én, és én, meg az autóm

Nemsokára betöltöm a tizennyolcat, iratkozhatok be sofőriskolába. Születésnapomra meg is kapom az autót szüleimtől. A haverok is azzal járnak már mindenhová. Iskolába, kávézni, vagy csak úgy kocsikázni, hallgattatni a várossal a durum-durum zenét. Én sem maradhatok ki a sorból, de anya autója túl piros, apa meg nem engedi az övét vezetni…

Elviszem a gyereket sétálni a játszótérre. Hol is van a babaülés? Hallod, apád, a kocsikulcs a zsebedben van? Mondjad szépen kislányom: A-U-T-Ó! Aztán edzeni is el kellene menni. Be is dobom a csomagtartóba a cuccokat. Nem mehetek gyalog, messze van, túl sok időbe telne. Igaz parkolóhelyet sem könnyű szerezni, de addig sem kell sétálnom.

Idén nem tudunk külföldön nyaralni, nincs rá pénz. Majd levezetünk felváltva az asszonnyal a tengerig. Ma elviszem szervizbe a kicsikét, holnaputánra meg is lesz, csak egy-két dolgot kell megjavítani, olajt cserélni, a szokásos. Aztán jöhet a külső-belső mosás, tankolás, és indulhatunk is. Jó, hogy mától szabadságon vagyok, így nem kell azon aggódnom, hogyan megyek be dolgozni, amíg az autót szerelik.

Halló, mama, holnap nem viszed el a gyerekeket iskolába? Nekem közbejött valami. Hát, én nem szeretném, ha gyalog mennének. Tudom-tudom, öt perc séta, de akkor is. Még sosem voltak gyalog sehová, ha nem találnak oda, vagy isten őrizz elütik az úton? Köszi szépen, majd kifizetem a benzint…

Végig csináltam a „hulladékmentes júliust”. A frappémat szívószál nélkül kértem, a vinetét dobozban fagyasztottam, a pityókát neccben vittem haza, sehol sem fogadtam el a műanyagzacskót. Ezentúl is környezettudatosan élek majd. Ja, hogy az autóm is szennyezi a környezetet? Á, az belefér. Anélkül hogyan mennék át a szomszédba?

Tipikus huszonegyedik századi homo kocsiens vagyok. Kezemhez a telefonom, fenekemhez az új autóm ragadt. Mindenhová négy keréken gurulok, nem is tudom, egyesek hogyan tudják azokat a két kilométert gyalog megtenni. De nem vagyok lusta, járok edzeni. Autóval.