Lovasíjász nemzet vagyunk

A Magyarságkutató Intézet által Kézdivásárhelyen rendezett tudományos és ismeretterjesztő előadás-sorozat keretében Makoldi Miklós régész A lovasíjász népek és a magyarság címmel tartott előadást.

Makoldi Miklós, a Magyarságkutató Intézet régészeti központjának igazgatója elöljáróban elmondta, célja felhívni a figyelmet a honfoglaló magyarság és az azt megelőző sztyeppei lovasnomád népek kapcsolatára, hiszen, mint fogalmazott, „a honfoglaló magyarság nem minden előzmény nélkül érkezett a Kárpát-medencébe”. Megjegyezte, a Kárpát-medencétől a kínai Pekingig húzódó sztyeppvidék alkalmas arra, hogy lovas népek éljenek rajta. „A ló megszelídítése a Krisztus előtti ötödik évezredben történt, valahol a sztyepp vidékén. Kr. e. 4000-ből vannak olyan adataink, amelyek a lovak fogainak zabla általi koptatását igazolják, ami azt bizonyítja, hogy ekkor már fel is ültek a lóra, így alakult ki a lovas életmód.”

A ló megszelídítése idején a Kárpát-medencébe, „a sztyepp nyugati végállomására” bejöttek, és a Tisza mentére, a mai magyar Alföldre letelepedtek a gödörsíros kultúra (Jamnaja kultúra) képviselői, akik hatalmas, 8–12 méter magas és sok esetben 50 méter széles kurgánokat (halomsír – szerk.) emeltek. „A keleti sztyeppék és az Alföld kapcsolata mindig is az Al-Duna mentén érhető tetten, és a keleti lovas, későbbi lovasíjász né­pek időnként használták a Kárpátok hágóit is, ahogyan a honfoglaló magyarok is tették.”

Makoldi Miklós hangsúlyozta, a keleti lovas népek érdeklődtek a Magyar-Alföld iránt, hiszen az alkalmas volt a keleti sztyeppéken megszokott életmód folytatására. Hozzátette, ekkor kezdték el használni a Kárpát-medencében az ökrök vontatta kocsit. „Később, a bronzkorban, Kr. e. 2000-ben megjelent a kétkerekű harci szekér a sztyeppén, majd onnan terjedt el a görögökhöz, a rómaiakhoz és szerte a Kárpát-medencében.”
Az igazi nagy forradalom Kr. e. 1000 körül következett be, amikor az Európából Keletre vándorolt réz- és bronzkori népelemekből a mai Dél-Oroszország ázsiai részén, Tuvában kifejlődött a preszkíta kultúra, majd ugyanitt a szkíta nép is. „A Belső-Mongóliában talált szkíta tárgyak egyértelművé teszik, hogy a Kr. e. 5. században a Kárpát-medencétől Kínáig terjedő tízezer kilométeres alföldet ugyanaz a kultúra uralta. És bizonyos, hogy akkoriban, amikor kifejlődött a lo­vas­íjász kultúra, és a szkíta birodalom fénykorát élte, a magyarság ebben az övezetben élt, tehát egy kultúrkörhöz tartozott a szkíta, a hun és a magyar.” Az előadó érdekességként elmondta, egyebek mellett az erdélyi lovakon mai napig látható, a jószágrontástól való védelmét szolgáló piros bojtok egész Belső-Ázsiában megtalálhatók. „Ez a sztyeppei hagyomány egyik utolsó megmaradt jelképe”.

Hozzátette, a Kr. e. 5. században az említett területen kialakult kultúrára a lovak sírba való temetése volt jellemző, ahogy a magyar honfoglalókra is. „Más nyugat-európai, bizánci vagy római kultúrákra ez nem jellemző”, hangsúlyozta, „a szkíták, európai hunok, avarok és a honfoglaló magyarok ugyanúgy reflexíjat használtak, a nyeregben visszafelé íjaztak”.