Ünnepeket termő idő

Ha elvitte tűzvész, háború, vagy másféle nagy kórság az erdőt, azt a hegyoldalt a nép igyekezett halogatás nélkül csemetékkel beültetni. Az idő is terem, teremt is, ha gondját viselik az adott földnek. Ez így igaz, s jobb vidékeken ezt nem is kellett tanítani iskolákban. De most mondja meg nekem, Dénkó, maga állítólag okos ember. Hogy van az, hogy mostanság az esztendőket úgy bélepik az ünnepek, mint ifjú korunkban hegyoldalakat a csemeték? Csak hogy az a rengeteg ünnep nem terem, de nem ám!

Hü ha, hol is kezdhetem a magyarázatot, lepődött meg Orbán Dénes, aki a községházán volt gazdasági vezető, s tényleg nem buta ember. – Az a helyzet, bátyám, hogy az idő meghozza az ünnepeket, ez már vele jár a történelemmel, aztán ki a megmondhatója, melyikről mondanánk le s melyik javára? – Csodálkozva figyelt az öreg, két ragyogó kék szeme világa bevilágította valóságoson az utcát, a Kormos pataka medrét s a fűzfák sorát. Akkor érezte Dénes, hogy itt nem érvényes semmiféle hányaveti magyarázat, amivel szabadulni lehetne a kérdés súlyától. Frissen borotvált arca is mutatta, ünnep van, Mária ünnepe, nem akármi. – Az is beletartozik bátyám, hogy most a boldogságos Szűzmária ünnepe nemcsak a magyaroké, szóval egy napra esik, s együtt ünnepeljük a románokkal ezt a bibliai történetet. Ez az egyik. – A nagy figyelemtől-e, mitől, talán a szeme telt meg, s attól olyan nagybani ragyogó a két kék szeme, töröl suttyomban egyet rajta, avval annyi. Dénesnek úgy tűnt, mondani akar, szólalni, engedte kicsinyég várt is. – Jó, hogy hazajövél dolgozni, itt is kell az okosabbja…, szóval erősen jó ez így, ahogy van. Csak azt akarom mondani, hogy van az, hogy mostanság minden hétre jut vagy két ünnep. Mert ugyebár egy évben 52 vasárnap, aztán egy ideje csatolódott a nagy jómódban 52 szombat is. Na, mármost közbeszottyannak állami ünnepek is, aztán… Isten bűnömül fel ne rója, szóval a szomszédos ünnepek, állami s egyházi, együvé habarva lelépik szinte az egész hetet. Ami nem is lenne baj, de megcsökik a dologidő, Dénkó! – Ezt már kicsit fennebb emelt ujjal, figyelmeztetőleg. –Mert az én időmben is voltak ünnepek, volt búcsú, búzaszentelő, volt két lakodalom is egy szombat s vasárnap. Szóval az állatoknak enni kellett adni, az is igaz, semmi kárát nem láthatta a falu népe az ünnepeknek.

 – Drága jó bátyám, én azt mondom hangosan is, mindenütt, ha kell, márpedig kell, hogy ez a mostani is, maga, a maguk ideje, mi is megöregszünk, ha addig agyon nem vernek, aztán az idő mindenkié, s az, a maga ideje, az bizony a miénk is lett mára! – Ennyi elég, remélem, azt is, hogy nem sok. Megért engem, bizonyos.

Mintha betájolta volna ismét a falu látható részét az öreg. Csak hogy most megoldódott a két kék szeme gondja, megcseppent, mint harmatos tavaszon a búzavirág. Dénes megijedt, hol rontottam el, Istenem, hiszen ott a két csepp a kopott farmernadrágon.

– Mert ugyebár – kapcsolódott vissza a beszédbe – Boldogságos Mária csak egy van, az a miénk is, a románoké is. Imádkozni pedig ordítozva nem szokás. Hogy is mondhatom, hogy megérts ebben a szent percben…, szóval a románok civil ünnepeken mért ordítoznak ellenünk, magyarok ellen, azt fel nem foghatom, kedves jó Dénesem.

A két szeme immár megkönnyebbülvén, derékból is visszafordult a fiatal jogászember felé. Dénes moccanni sem mert, nehogy megriasztaná véletlenül a majdnem mindeneken túli idős székelyt a közös tűnődésükben. Eszébe se jutott érvelni, magyarázni. Ezen a magyari kérdésen fölül már semmi sem volt, csak a Boldogságos Mária, akinek első királyunk, Szent István a kegyeibe ajánlotta a magyarok országát. Egyik politikus mondotta beszédében egy népgyűlésen (a nevét hagyjuk el), Mária országa voltunk, a kurvák országa lettünk. – Erdő, az lesz a rengeteg facsemetéből, azok közé nőnek a gyermekecskék, az áldás, füves, virágos.