Megemlékezés Úzvölgyében

A tavasszal megesett gyalázat miatt kissé megkeseredetten ugyan, de az alkalomhoz illő méltósággal hajtottak fejet, és rótták le kegyeletüket a haza védelmében elesett hősök emléke előtt a Kárpát-medencéből, valamint nyugati diaszpórából az úzvölgyi magyar haditemetőhöz zarándokoló és azt lélekkel megtöltő megemlékezők ezrei augusztus 26-án, hétfőn, a II. nagy világégés idején itt lezajlott csata 75 évfordulóján.

Már jóval a 15 órára meghirdetett gyülekező előtt hosszú kocsisor tartott Csíkszentmárton irányából az egykori magyar katonák földi maradványait és emlékét őrző sírkert felé, ahol a különböző fegyveres testületek egyenruhába és civilbe bújtatott több tucatnyi tagjának látványa fogadta az érkezőket. A rend és csend őrei, valamint titkosszolgák feltételezhetőn nem az erőfitogtatás, hanem a megemlékezés zavartalan lebonyolítása érdekében vonultak ki ilyen nagy számban a helyszínre. A szónokok szájából elhangzottakat pedig valószínűleg a félreértések elkerülése végett fordították le azonnal az állam nyelvére, és továbbították egyenes adásban a történéseket rögzítő képsorokkal együtt valakiknek az e célra felszerelt antenna és műszaki berendezés segítségével.

Ugyanakkor a bukaresti hatalom részéről az irányunkba folyamatosan megnyilvánuló „bizalom” és „tisztelet” szellemében vaskorlátokkal kerítették körbe a közelmúltban törvénytelenül létrehozott parcellát. Talán attól tartottak, hogy közülünk valaki az itt nem nyugvó román hősök, sohasem létezett sírjainak a meggyalázására vetemedik?

Eljött az úzvölgyi veterán

A nemzeti viseletbe, székelyruhába, huszár- és tüzérmundérba, valamint ünneplőbe öltözött tömegben örömmel fedeztük fel lánya és unokája társaságában az eddigi megemlékezések elmaradhatatlan úzvölgyi veteránját, Bartha Misi bácsit. A 95 esztendős, sepsiszentgyörgyi öregúr a még szintén életben lévő, magyarhermányi Boér Imre és a felsősófalvi Kovács Aladár mellett egyike azon székely határőröknek, akik 1944 augusztusában a völgyet védelmezték a rájuk rontó szovjet csapatokkal szemben. Néhai vitéz dr. Szőcs Dániellel együtt kezdeményezője és létrehozója volt az említett betöréskor itt elesett katonák tiszteletére állított emlékműnek.

Székely zászlót Bukarestbe!

A Csíkszentmárton önkormányzata, Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Kulturális Központ által szervezett ünnepség a Csíkszenttamási Ifjúsági Fúvószenekar, valamint a Csíkborzsovai Férfikórus fellépésével vette kezdetét, majd Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke köszöntötte az eddig soha nem tapasztalt létszámban egybegyűlteket. „Az, hogy most békésen, méltósággal emlékezünk, mutatja, milyen fából faragtak. Alázatos a szívünk, de van erőnk, és van hitünk is továbbmenni. Megvédjük szülőföldünket” – hangsúlyozta az elöljáró.

Az elesettek lelki üdvéért tartott szentmisét celebráló Tamás József gyulafehérvári segédpüspök a hősök tisztelete, a rájuk való emlékezés fontosságára, illetve az ebből való feltöltődés lehetőségére hívta fel a jelenlévők figyelmét. Böjte Csaba ferences szerzetes, meghívott szóno sérelmeink felsorolásából, valamint Jézus példájából és Márton Áron püspök magatartásából erőt merítve buzdított helytállásra és kitartásra, az igazságért folytatott harc mellett rávilágítván a diadalmaskodásáért való imádkozás fontos voltára is. „És azért is imádkozzunk, hogy ezek a szép székely zászlók Bukarestben az országházra is felkerüljenek, mert ha ennek az országnak jó a verejtékes munkánk, az adófizetői pénzünk, akkor legyen jó a mi zászlónk, a mi himnuszunk, a mi nyelvünk is, és a törvények mindenkire egyformán legyenek érvényesek” – nyomatékosított.

Talpra kell állni!

A szent áldozás és himnuszaink eléneklése után a protestáns lelkészek beszédei következtek. Tamás János csíkszeredai evangélikus lelkipásztor a jussunk visszaszerzésére, megtartására és megvédésére szólított fel. Bucsi Zsolt Tamás sepsiszentgyörgyi református tiszteletes a magyar nemzet helyzetét a nagypéntekihez hasonlította, amelynek elmúltával a mi esetünkben is felcsillan a feltámadás reménye, ha van bennük kellő erő a megpróbáltatások vállalásához és elviseléséhez.

Biró Erika szörcsei református lelkész fájdalmasan kemény, jelen állapotunkat hűségesen tükröző szavakat zúdított a megemlékezők és rajtuk keresztül a nemzet egészének nyakába. „Akik itt életüket adták, azoknak lángolt a lelkük. Ha hidegek lettek volna, átálltak volna az ellenséghez… Ha langyosak lettek volna, elbújtak volna, hogy életben maradjanak. Az egyenes, tiszta szívű ember azért van itt ma, hogy emlékezzen! Azért vagyunk itt, hogy merítsünk a hősök példájából, a hazaszeretetükből, hűségükből, halálmegvető bátorságukból. Mert szükségünk van mindezekre. Szíveinket kell megszaggatni. Másképp nem állhatunk meg itt. Szemben állnak velünk katonáink, akik számon kérik rajtunk nyugalmukat, méltóságukat. Akik idegen keresztek alatt nem alhatják nyugodtan álmukat. Akik előtt csak lehajtott fejjel állhatunk meg. Mert tartozunk nekik. Nem tudom, hogy mit érezhettek ők, amikor tudták, hogy a túlerővel szemben nincs esély, és valószínű, hogy meg fognak halni. De maradtak. Mert „a HAZA mindenek előtt” – mondta többek között.

„Hiszem, hogy a katonák itt, az Úzvölgyében nem hiába ontották vérüket. Hiszem, hogy azok, akik ma látszólag szélmalomharcot vívnak, nem hiába teszik. Hiszem, hogy nem mossák át az agyunkat annyira, hogy a kényelmünk és viszonylagos biztonságunk fontosabb legyen, mint a múlt, a jelen és a jövő. Sok minden bemocskolta itt a hőseink emlékét. Az a dolgunk, hogy a szennyet félretakarítva, tisztán megőrizzük azt, amit ránk hagytak. Mi nem kívánjuk a másét, de foggal és körömmel ragaszkodjunk ahhoz, ami a mienk! Talpra kell állni. És addig nem hajthatjuk nyugodtan álomra a fejünket, ameddig ők, a hősök, az igazán nagyok nem alhatják csendesen álmukat a saját fejfáik alatt! Ne bántsd a magyart!” – fejezte be szenvedélyes hangú beszédét a tiszteletes asszony.

A főhajtás úrvacsoraosztással és a II. világháborús emlékmű megkoszorúzásával ért véget.

Nem csak a pityókát kell megvédeni a ragyától

„Magyarságunk megtartásának elengedhetetlen feltétele őseink példájának a felidézése és követése, melyre egy-egy ilyen megemlékezés kitűnő alkalmat kínál. Éppen ezért fontosnak tartom a gyermekeim ezeken való jelenlétét, hiszen itt magukba szívhatják azt a magyar szellemiséget, amelyet remélem, hogy az ükunokáimnak az ükunokái is hordozni fognak magukban. És ne feledjük, hogy nem csak a pityókát, hanem a magyarságot is meg kell védenünk a sorainkban fejét felütő, széthúzásban, közömbösségben és elpuhulásban megnyilvánuló ragyától. Ha pedig erre nem vagyunk képesek, akkor kihúzzák a talpunk alól a földet és meggyalázzák sírjainkat. Ez ennek a völgynek az üzenete” – fogalmazott kérésünkre a berecki illetőségű Tréfás Alpár, aki 8 és 11 éves kisfiai kíséretében vett részt a szívet dobbantó, lelket erősítő ünnepségen.

„Felemelő érzés számomra és egyben öröm, hogy mi nem kell összetörjük a kaput, hogy belépjünk ebbe a temetőbe, és szemből jövünk, nem hátulról. Az itt és most általam megéltek és tapasztaltak ugyanakkor megerősítették a hitemet, hogy érdemes tovább küzdeni a magyarságunk megtartásáért. Hogy sok kicsi igenből egyszer egy nagy igen jön létre. Ehhez viszont félre kell tenni a rajtunk egyre jobban eluralkodó közönyt és kényelmességet. Ilyen szempontból én tisztelem az ellenségeinket, hiszen van egy meggyőződésük és egy céljuk, amelynek érdekében nap mint nap cselekszenek. Reggel tudják, hogy miért kelnek fel és este, hogy miért fekszenek le. Tanuljunk hát tőlük” – osztotta meg velünk gondolatait Éltes Barna sepsiszentgyörgyi szobrászművész.