Olaszteleki varázslatok

Napjainkban, ha az Olasztelek nevet halljuk, szinte önkéntelenül az olaszteleki kastélyszálló jut eszünkbe, ahol az elmúlt években számos különleges kulturális eseménynek lehettünk tanúi, szemlélői. A kastélytulajdonosok, Rácz Attila és Lilla nagy gonddal figyelnek arra, hogy ne csak távolabbról ideérkező vendégeknek, de a helybélieknek is kínáljanak olykor élményeket, olyan szinten, mely méltó a hely évszázados hagyományához, a magyar kultúra gazdag, színvonalas múltjához.

Ezúttal szabadtéri kiállításmegnyitóra invitáltak: tizennyolc erdélyi és mongóliai, valamint egy amerikai és egy olasz képzőművész alkotott tíz napon át a kastélyban egy képzőművészeti csereprogram keretében. Alkotásaikat a szerdán koraeste tartott zárórendezvény keretében mutatták be a közönségnek, minekutána a házigazdák állófogadással, a helybéliek pedig rövid kulturális műsorral is tisztelegtek.

A képzőművészek munkáinak javarészét a kastélyudvaron lehetett megtekinteni, néhányat pedig az ún. kicsikastély épületében, mely a kastélyudvar hátsó felében található, a nagyépülethez hasonlóan, ízlésesen felújított, újszerű állapotban.

Először a kastélyudvart járhatta körbe a közönség a művészek kíséretében. Megtudtuk közben, hogy a mongol–erdélyi képzőművészeti csereprogramnak ez a második tábora, az elsőt júliusban tartották Mongóliában. A mongol művészek elmondták, alkotásaikat elsősorban az erdélyi magyar, illetve a mongol kultúra hasonlóságaira építették, azok megvalósításához a helyi, olaszteleki, illetve az erdővidéki közösség is hozzájárult, különösképpen a különböző, hagyományos mesterségeket, foglalatosságokat gyakorló emberek révén, akiket itt tartózkodásuk során a művészek meg is látogattak.

– Nagyon örülök, hogy itt lehettem Erdélyben, ahol mindenekelőtt a lovas szekerek látványa ragadott meg. Isten áldja meg Erdélyt és Mongóliát! – mondta Battogtokh Turbat, aki alkotásában egy ősi mongol pecsét háromdimenziós mását örökítette meg.

Mások is alkotásaik révén hangsúlyozták, hogy mennyire fontos, mind Mongóliában, mind Erdélyben az, hogy megőrizzük ősi kultúránkat, hogy a régi tudást átadjuk a következő nemzedékeknek, hogy büszkék legyünk nemzetünkre mindenhol, minden körülmény között.

Balázs Zoltán szabadtéri alkotásában, az egymásra rakott kövek köré ültetett gyümölcsfákkal a művészember élő és az utókor számára is fennmaradó alkotómunkájára reflektált, egy másik, már beltéri alkotásán egy házikenyér volt látható lapítón: „A kenyér nem szénhidrát. A kenyér szakrális szimbólum, az élet forrása! – magyarázta, művét mintegy kiáltványnak szánva azoknak, akik azt gondolják, hogy a házi kenyér fogyasztása szénhidráttartalma miatt egészségtelen. Ütő Gusztáv ugyancsak egy rossz szokásunk ellen emelt szót munkájával: régi gerendába rovásjelekkel véste be az Olasztelek feliratot, hogy az maradjon meg a kastélynál örök emlékezetül, úgy vélte, mostanában mintha szégyellnénk régi rovásjeleinket akárcsak megmutatni is.

„A mongol művészek jól érezték magukat nálunk, kultúráinkban sok közös pontot találtunk”– mondta el lapunknak Rácz Attila, a kastély tulajdonosa.

Szabó Réka képzőművészt, aki Gyergyószárhegyről érkezett és egyik szervezője, mozgatója volt a csereprogramnak, annak létrejöttéről kérdeztük.

– Három éve Dél-Koreában voltam, ott ismerkedtem meg az egyik mongol képzőművésszel, akivel azóta tervezzük ezt a csereprogramot, mely idén, köszönhetően az olaszteleki Rácz házaspárnak is, megvalósulhatott. Azt tapasztaltuk, hogy meghökkentően sok a hasonlóság a mongol és az erdélyi magyar népművészet között, mongol vendégeink is szívesen dolgoztak együtt a helyi mesteremberekkel, akik szintén magukénak érezhetik az elkészült és a vendéglátásért cserébe helyben maradó alkotásokat – fogalmazott.