Gondolatok a konyhában – Székely alma

Az őszi gyümölcsszedések utója zajlik, éspedig az almáé. Ilyenkor mindig kerül az asztalra almáshús is, ami a narancsos pekingi kacsa erdélyi változata.

A székely ember vízzel főz, és keleti gyümölcsök helyett leakaszt a fáról egy-egy almát, ha netán sütni akar. Kacsa helyett pedig inkább disznóhúst használ. Ugyanis ezt hagyták meg az istállóban eleinknek az iszlám törökök, akiknek vallása tiltotta a fogyasztását, mondván, hogy nem tiszta állat (igaz, én még egy marhát sem láttam mosakodni). Ugyanakkor alkoholt sem ihattak hódítóink, aztán hogy kárba ne vesszen, bekapták az őslakosok. Jól belénk is ivódtak ezek a szokások, azóta is disznóhúst eszünk, az alkoholt pedig még véletlenül sem a csizma szárába öntjük. Hanem a meggytermésre – például. Ennyit a török örökségről.

Nosza, kanyarodjunk vissza inkább a székely almáshús elkészítéséhez. Ez roppant egyszerű, ízvilágában ellenben csak úgy kavarog a sok színes íz: sertéskarajt ölel a vaj, a liszt, az alma és a tárkony. A vajon pirított karajt sózom, a tárkonnyal ízesítem, majd vízzel felöntve puhára párolom. Mellédobok négy felszeletelt almát, további 5 percig rotyogtatom, ezután a húst kiveszem és felszeletelem. A levét kevés liszttel behabarom, végül ezzel meglocsolva tálalom a húst. Krumplipüre, nudli, granadírmars találó kísérője lehet!

SzakÁ(rus) Cs(illa)