2010-es beszélgetés Veress László színésszel – A közönség és Thália szolgálója

’90 után a világ nagyot fordult, vele együtt a színjátszás is, viszont a nézők egy része nem volt felkészülve ekkora fordulatra. De nem csak a nézők, a régi színészgeneráció sem. Közéjük sorolja magát Veress László is, a Tamási Áron Színház színésze. Bevallása szerint kicsit tanácstalanul lézeng ebben az új, megváltozott színházi világban. Azt is ő mondta, hogy a szerencse meglehetősen elkerülte pályafutása során.

Először arról faggattuk a művész urat, véleménye szerint szabad-e úgy kategorizálni a színészeket, hogy egyik nagy szerepet játszik, másik jelentéktelent; önmagát hová sorolná; milyen szerepek, darabok a kedvencei…

A színészi, és általában a művészi tehetség nagyon sok összetevőből áll, és annak megfelelően, hogy mikor mely összetevők dominálnak, lehet feladatokkal megbízni. A nagy teherbírású, gondolkodásmódban szárnyaló egyéniségek általában drámai hős alkatok, vagyis nagy, összetett szerepekre alkalmasak. Egy másik kategória – és magamat is ide sorolnám – az olyan színész, aki önmaga személyét feladva más és különböző embertípusokat formál meg, vagyis karaktereket, és innen a neve is, hogy karakter színész. Az ilyen színész általában kisebb szerepeket formál meg, olykor többet is egy előadáson belül, jó megfigyelőképesség és sziporkázó humor igényeltetik. A karakter színész a műszerész aprólékosságával dolgozza ki szerepe legapróbb részleteit is. Sajnos ebben a felpörgetett világban és az ennek megfelelni akaró felpörgetett előadásokban az aprólékosságra egyre kevesebb alkalom marad, így ezen szerepek időnként statisztaszereppé egyszerűsödnek. Személy szerint én szeretem ezeket a feladatokat, szeretek minél több komikumot belevinni az alakításba, természetesen módjával és a jó ízlés határán belül.

A színház felelőssége

Sajnos a szubkultúrának sokkal nagyobb a térhódítása, az emberek többsége fogékonyabb az ilyen műsorokra, és főként úgy ítélik meg, hogy nagyon tanulságosak – gondolok itt a tévében látottakra. Gyakran mondják, hogy a tévé komoly riválisa a színháznak. Ez csak ideig-óráig tart, mert a tévénézők hamarosan megunják, és az igényesebbje kíváncsi lesz az élő művészetre, amely ott születik meg a szeme láttára.

Megértem, hogy a régi előadásmód, játékstílus idejétmúlttá vált, de akkor mi a jó, mi az, ami több a réginél? Ha a néző gondolkodásmódja nem tud felnőni egy színházi előadáshoz, szakadék keletkezik a színház és közösség közt. Jómagam operakedvelő vagyok, Verdit, Erkelt, Rossinit megszakítás nélkül hallgatnám, de A kékszakállú herceg várát még sohasem sikerült végighallgatnom. Tudom, hogy Bartók világszínvonal, de bármennyire is igyekszem, képtelen vagyok a muzsikájához felnőni.

Gróf Széchenyi István szerint „a színház célja az általános ízlés fejlesztése, finomítása.” Ez volt a 19. században, de a 21-ben elég-e ennyi? Sokan emlegetik a pénztelenséget, ha a nézőkről esik szó. Ez tény, de szerintem nem ez a fő oka, hogy a nézők száma megcsappant. Ez inkább hangulat kérdése. Ebben a rohanó világban, mindennapi gondjaival a fejében, át tudja-e magát adni a néző egy nehezebben élvezhető előadás hangulatának? Ha ez az odaadás hiányzik (ismétlem, hangulat és idegállapot kérdése), a mű élvezéséből kimarad, az élményen kívül marad, ilyenkor unalmassá válik számára az előadás.

Mint már mondottam, tanácstalanul ténfergek ennek a színházi világnak a peremén, de nem mernék nyilatkozni a színház felelősségéről.

Milyen a jó színház és a jó előadás?

Hogy milyen a jó színház, elsősorban a néző igényétől függ, ezért nevezték régen a közönséget ezerfejű kritikusnak, hiszen mindenki mást vár a színháztól. Éppen ezért a jó színháznak különböző igényeket kell kielégítenie, főként ha vidéki színházról van szó. A jó előadásnak elsősorban időszerű mondanivalót kell közvetítenie a nézők felé, érthető, élvezhető formában. Jó, ha a tragikum és komikum elegyedik egy előadáson belül, akárcsak az életben.

Mitől jó egy színész?

Jelen pillanatban a jó színész együtt képes gondolkodni a rendezővel, egyforma meglátásaik vannak, ami az életet és a színpadot illeti. Ez alkotó kapcsolat. Ha az azonos hullámhossz nincs meg, a színész csak kiszolgálója a rendezőnek, és nem képes teljesen azonosulni vele, alkalmazkodóképessége szerint fogják szereposztani.

Miért jó színésznek lenni?

Nagyon sok embernek egyhangú az élete tele gondokkal, bajokkal, és ezen rágódik – nem mondom, hogy naphosszat, de meglehetősen hosszas ideig. Ezzel szemben a színésznek felednie kell a saját gondjait, kikapcsolódásnak ott a színház, ahol néhány órára más személy búját-baját veszi a nyakába. Ha ezt sikerül hitelesen megoldania, akkor a színész jól érzi magát a más bőrében. Ha nem, akkor kellemetlenül érzi magát, és várja a következő feladatot. Nekem természetesen mindkettőből volt részem, hiszen A tanítónő káplár szerepében jól éreztem magam, vagy Cassagn-ként A nadrágban. Ben Johnson Valponéját viszont nem tudtam megoldani.

Letelepedés Sepsiszentgyörgyön

1971-ben sok választani valóm nem volt. Kevesen végeztünk, az üres színészi állások sem hemzsegtek. Ahová szerettem volna szerződni, ott éppen színésznőkre volt szükség, így a néhai Dukász Anna igazgatónő tőmondatára: „Jöjjön, Szentgyörgyre, nem bánja meg!” – igent mondtam.

Nem ígért szerepeket, a fizetést is törvények szabták meg. Kolozsvári gyerek- és ifjúkor, valamint négyévi marosvásárhelyi tartózkodás után Sepsiszentgyörgy kisvárosnak hatott, de mivel rengeteg munkám volt, nem volt időm ezen töprengeni. Az elején többször meglátogattam Kolozsváron akkor még élő szüleimet, de ’73-ban megnősültem, feleségem idevalósi volt, és ez már komoly köteléket jelentett. Rá egy évre megszületett Zsóka lányom, négy év múlva Ildikó, így három nő láncolt Szentgyörgyhöz.

A család mindig is fontos volt számomra. Radnóti Miklóst idézve: „sziget és barlang volt nékik e társadalomban”. A színházi kellemetlenségeimet, időnként sértettségemet nem szerettem haza vinni. Sajnos nagyon kevés időt tölthettem a családommal, hiszen mire délután összegyűltünk volna, én fogtam a sátorfámat, és jobb esetben próbára vagy itthoni előadásra mentem, de legtöbbször kiszállásra, vagyis vidéki előadásra, ahonnan mindig éjfél után vetődtem haza hétvégén is.

De talán visszatérnék a kezdetre: számomra az elején nagyon szokatlanok, sőt furcsák voltak a kiszállások, vidéki előadások, az ott uralkodó körülmények. Előadást kezdeni kilenc-fél tíz előtt nem lehetett, mert meg kellett várni a fejést (lestük is a csordát, mikor jön haza), meg amíg ellátták a bajt, vagyis megetették az állatokat. Ezt hamar megszoktam, hiszen várakozás közben meglátogattuk a könyvtárat (értsd: kocsma). Előadás végén éreztük a közönség szeretetét, főleg, ha tetszett az előadás, majd egy-két pohár köményessel és pánkóval, de volt, ahol terített asztallal kedveskedtek. Hazafelé a büdös, motorina szagú buszon ragyogó volt a hangulat, vagy időnként kegyetlenül összevesztünk. Igazi vándorkomédiás élet volt. (Időnként a lerobbant buszt tolni kellett, elakadtunk a hóviharokban, de olyan is volt, amikor kétgyermekes család sáncba csúszott kiskocsiját, mivel sokan voltunk, egyetlen emeléssel visszahelyeztük az országútra a benne ülőkkel együtt.) Ez volt a hőskor!

Ha szabad voltam, a városi könyvtár munkatársával, néhai Balogh László szervezésében versműsort vittünk a falusi irodalomkedvelőknek. A párthoz (akkor ugye csak egy volt) leadtuk a műsort csupa hazafias verssel, mint például: „Októberben lehull a lomb, ekkor születtél, te, forradalom”. Természetesen nem 56-ról volt szó! De kiérve falura ez a vers mindig megváltozott, és szeretettel emlékszem vissza az egyik falusi osztályteremre, ahol hárászkendős nénikékkel együtt mondtuk Petőfi közismert verseit (érdekes, ezek is forradalomról szóltak).

Még egyszer az első szentgyörgyi évekről

Napjainkban egyre több szó esik a génekről, sőt külön tudománnyá vált. Nemrég tudtam meg, hogy a Veress nevű személyek visszamenőleg tulajdonképpen mind dálnoki származásúak. Bár nagyapám Mezőtúron élt (korán elhalálozott), édesapám Kolozsvárra került (de mostohaapja illyefalvi származású volt). Szerintem ennek köszönhetem, hogy mondhatni könnyedén megszoktam a kisvárost, és főként Székelyföldet, és rövid idő elteltével tapasztaltam, hogy szentgyörgyi lokálpatriótává váltam.

Mint már mondtam, első igazgatóm nem ígért ugyan semmit, de már első napon ellátott feladattal, ún. Beugrás volt Sombori Sándor nagy sikerű Gábor Áron című darabjában. A különleges élményt az jelentette, hogy a néhai Botka László partnere lehettem. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a partneri kapcsolat a drága barát és pályatárs két éve bekövetkezett haláláig fog tartani.

Amikor a színházhoz kerültem, Dukász Anna már két éve vezette és építette a társulatot. Nagyon sok fiatalt hozott Szentgyörgyre. Mire én megérkeztem, a szerepkörök már mind le voltak fedve, de László Károly hamarosan felfedezett a mesejátékok számára (abban az időben minden évadban bemutatóra került egy mese is), de kabarékban is gyakran szerepeltem. Ez azért jelentős, mert a kabaré előadás keretén belül igen sokféle feladata van egy-egy színésznek, ami fiatal korban igen jó iskola.

Néhány nappal ezelőtt egy tévéinterjú ismétlésben a néhai Kállai Ferenc ezt mondta: „Szakmánknak döntő tényezője a sorsunk.” Vagy Töröcsik Marit akárhányszor megszólaltatják, mindig kijelenti, hogy szerencséje volt, és ez a sikeres pályájának a titka. Ezeket csak azért idéztem, mert úgy érzem, hogy a szerencse mint olyan, engem meglehetősen elkerült. Itt nem a feladatok számáról, hanem a fontosságáról beszélek, amikor úgy fogalmazok, hogy túl gyakran az írók dramaturgiai tévedését kellett eljátszanom. Ezek ugyan növelték a próba és előadásszámot (amikben mindig az élen voltam, amíg ezt számon tartották), de szakmai elégtételt nem jelentettek. Senki sem választja ezt a szakmát azért, hogy a második pincért, vagy a negyedik levélhordót játszhassa el. Jómagam azt képzeltem, hogy lelki alkatomnál fogva nagy szentimentális drámai hősöket kell majd játszanom, de szerencsére hamarosan felfedeztem és rájöttem, hogy a színházban csodálatos és egyben nagyon nehéz feladat a közönség megnevettetése, és ettől kezdve kerestem szerepeimben a komikus elemeket, természetesen a lehetőségeknek megfelelően. Mert nyilván ajtónállóként nem komédiázhattam, eltereltem volna a figyelmet a főhősökről. Mindig tiszteletben tartottam színpadon az értékrendet. A komédiázás lehetőségét megtaláltam a kabarékban, zenés vígjátékokban vagy a már említett mesejátékokban.

Néhány évvel ezelőtt összehoztam egy háromtagú kabarétársulatot (sajnos, rövid életű volt), és itt felvállaltam a konferanszié szerepét, mert rájöttem, hogy érzékem van hozzá, szeretem csinálni, kihívást jelent a felkészülés, a szöveg megírása, összeállítása. Egyik ismerősöm azt mondta, hogy színházon kívül sikerült megvalósítanom, amit a színházban nem volt lehetőségem.

Éveken keresztül konferáltam a rétyi fúvósok januári ünnepi hangversenyét (arra felkészülni kimondottan izzadságos munka volt). Tavaly foglalt voltam, nemet kellett mondanom, az idén már fel sem kértek. Biztosan frissíteni akarnak.

Munka más társulatoknál

Főként nyugdíjba vonulásom után nyílt lehetőségem más társulatoknál vendégszerepelni. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió színház az első, ahol Ben Johnson-darabokban játszottam, meg egy Arany János-összeállításban. Talán a legnagyobb élményt a Figaro házassága jelentette a szárhegyi kastély udvarán megtartott szabadtéri előadáson. A Figurával eljutottam a Művészetek Völgyébe, Horvátországba, Budapestre.

A kézdivásárhelyi városi színháznál két alkalommal vendégeskedtem. Kisvárdán is részt vettem egy nyári produkcióban, a Budai Nagy Antal című Kós Károly-drámában. De néhány előadás erejéig együtt léptem fel Csongrádi Kata budapesti énekes-színésznővel egy kétszereplős zenés darabban. Egy ideig a Tamási Áron Színház berkeiben adtam elő A legnagyobb magyar című monodrámát, majd magánvállalkozásként különböző meghívásoknak tettem eleget itthon és Magyarországon.

Filmes próbálkozások

Néhány alkalommal megtörtént, hogy filmesek kiválasztottak egy-egy kisebb szerepre. Volt, amikor a teljes jelenetet kivágták. Mindig éreztem a filmes tapasztalat hiányát. A filmes világban hiányoltam az emberek közti kommunikációt. Egyik esetben például a rendező leültetett egy asztal mellé, közvetlenül a főszereplő mellé. Felálltam, és bemutatkoztam. A főszereplő kolléga meglepődött. Azóta sem tudom, hogy mit vétettem el, lehetséges, hogy filmezéskor a bemutatkozás nem illik. Másik alkalommal a magyarországi kolléga minden áron angolul akart velem beszélni, alig tudtam meggyőzni, hogy egy az anyanyelvünk. A legpozitívabb filmes élményem egy rendezőnövendék, Püsök Botond vizsgafilmjénél volt, ott jól éreztem magam, az emlékek is kellemesek. Soha nem gondoltam arra, hogy csak filmezéssel foglalkozzam. Kirándulásnak megfelel, ha összejön.

Medgyes

Fiatal színészként gyakran vendégszerepeltünk többek között Medgyesen is, ahol egy alkalommal felkértek a három nyelven működő Népszínház magyar tagozatának szakmai megsegítésére. Próbára tette az energiámat, hiszen sok esetben egyetlen próbáért utaztam oda, ami azt jelentette, hogy déli egy órakor indultam, és hajnali öt órakor értem haza, természetesen délelőtt már részt vettem itthon a színházi próbán. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy megérte-e. A válasz határozottan igen, ugyanis olyan ragyogó csoportot sikerült összeverbuválni, akikkel érdemes volt dolgozni, élveztem a munkám és fáradságom eredményét. Szerencsére a Népszínház rendelkezett egy autóbusszal, ami hozzá segítette a társulatot, hogy a környező magyar falvakba eljussanak, 30-35 előadást tartva egy-egy darabból. Sajnos a demokrácia ezt is elmosta. Egyszer még felvetették, hogy ha sikerülne ismét összehozni egy csoportot, vállalnám-e, de többet nem kerestek. Mindenképpen szép emlékek fűznek a medgyesi csoporthoz. Azóta sem találkoztam olyan lelkes amatőr csoporttal, mint ott.

Színházi korszakok

A ’90-es évek előtt nagyon sok „közönségbarát” előadás jött létre. Ennek több oka volt. Az egyik mindenképpen a hatalom által kért ún. „mutatók”, mint például: közönségszám, előadásszám, vagy a színészek teljesítménye számokban kifejezve, és nem utolsó sorban a bevétel, amely a megélhetésünket és főként a fennmaradásunkat jelentette. A közönség és színház között szoros kapcsolat alakult ki, hiszen a közönségnek szüksége volt a szórakozásra és a magyar szóra, a színháznak pedig a közönség pénzére és szeretetére.

’90 után elkezdődött a színház reformálása, „új szelek kezdtek fújni”, másfajta előadások láttak napvilágot. A közönség egyik része ujjongott, mások fanyalogtak, de a lényeg mindenképpen az, hogy jelenleg a Tamási Áron Színházat Európa-szerte ismerik, és beszélnek róla. Jelenleg egy Dürrenmatt darab próbáin egy svájci hölgy vesz részt asszisztensként, mivel hallott a színházunkról, és meg akarja ismerni.

Az elszomorító a dologban az, amikor a régi időszakokról teljesen lekicsinylően, sőt elítélően beszélnek, mintha annak idején elborzasztó előadásokat mutattunk volna a közönségnek. Én személy szerint mindkét érában végig színpadon voltam, természetesen, ha a Töröcsik Mari által emlegetett szerencséből több jutott volna nekem, lehet, hogy boldogabb, de szakmai téren elégedett akkor sem lehetnék, hiszen a művészek sohasem elégedettek önmagukkal, mindenkor hiányérzetük van.

Egyedül azt sajnálom, hogy az évek során ritkán találkoztam olyan rendezővel, akire gondolkodás nélkül rábíztam volna magam.

Ma már kevesebbet vagyok színpadon, de ez természetes, hiszen az idősebb színészek már nem igénylik, hogy minden darabban szerep-osztva legyenek. Fiatalon azt képzeltem, hogy az idős színészek már nem drukkosak, megszokták a színpadot, a közönséget. Most már tudom, hogy minél idősebb a színész, annál jobban izgul, még ha két mondatot is kell elmondani a színpadon.

Végül csak annyit mondanék, hogy nincs vagyonom, nem lettem gazdag, de a családom körében boldog és elégedett.

Bede Erika