Téli derű

Nem hullanak már a levelek sem. A fagy meg a fűtés ismét közös téma. Van, aki tüzel, van, aki lelomboz a maga számláival. Igen rég kezdtem óvni a karácsonyi ünnepeket a posványosodástól, a konyhai mosogatólétől. Terjed a fagy a szegényebb negyedekben, mint a kétség, hogy vajon lehet-e jobbra várni? Agyonnyom a reklámáradat mindent.

Vajon idén hogyan fog besettenkedni Jézus, a báránykás Betlehem a mi világunkba? Az utcán tűnődöm, amikor egyszerre megállok Sepsiszentgyörgyön az Amerikai Egyesült Államok csillagos lobogója előtt. Csak úgy! Nocsak, nocsak, vendégek lehetnek, ugyanis a lakóház másik felén ott lobog az igazi hazai, a kék-sárga-piros. A román. (Nem aromán.)

Váltok a logika felé. December elseje van, Románia nemzeti ünnepe; itt a Nagy Egyesülés Napjának nevezik, és ekként ünneplik. Tegyék. Csak a mi létünket sose serpenyőbe.  De tényleg és vajon hogyan, miért kerül egy sorba egy székelyföldi házon román nemzeti ünnepen az amerikai lobogó a hivatalossal?

Ebben a házban lakott egykor Kiss Árpád tanár úr és hitvese, Anikó néni tanárnő, annak a Seprődi János (Kibéd, 1874–1923) néprajzosnak, magyar zenetörténésznek a lánya, akinek munkásságát együtt emlegetik ma is a Vikár Bélával, Bartókéval, Kodályéval. Itt született Seprődi Kiss Attila barátunk (1941–2008), sepsiszentgyörgyi színművész, rendező… Az utca Kriza Jánosunk nevét viseli – most pedig óvja az USA-zászlót is.

Érdekes ez a széljárás. Csend, tisztaság, jut a fagyos szélből Amerikának is. Sétára jöttem ki délután, sehol senki, csak odafenn az igazságtevő Nap ragyog egyenlő elosztásban. Már aki szabadon van, ugyebár, és nem az óvó sitten valahol. Nem öl a kíváncsiság, de két tömbházzal arrébb settenkedem, vajon az Ág utcában azon az erkélyen ott van-e most is a székely zászló? Innen lentről nem látom. Hazamegyek, abból a szögből látom, most is ott van az erkélyen. Az amerikain sok csík meg csillag, ezen a miénken csak a Nap s a Hold. Mintha derülne bennem az idő.