„Vegyük észre a velünk levő Krisztust!”

Mindnyájan tapasztaljuk, hogy Európában a kereszténység évezredes bástyáit ostromolják a liberalizmus zászlaja alatt, az individuális értékek és az egyén előtérbe helyezése pedig fura módon annak egyik legfőbb megtartó erejét, kapaszkodóját, a közösséget mállasztja szét. Hogyan lehet optimistábban kezdeni ezt az évet, és mit tud tenni az egyház ebben a végvári szerepben – kérdeztük Bartos Károly református lelkészt, akit ugyanakkor arra kértünk, húzza meg a vonalat a komollói és szentivánlaborfalvi közösségekben végzett szolgálata után is.

– Ön a kézdivásárhelyi református kollégium iskolalelkésze is. Megszólíthatók-e még a fiatalok Isten által ebben a globalizált világban, s ha igen, hogyan?

– Tekintsünk rájuk mint egyénekre: vannak nyitottak, akik megszólíthatók, és vannak, akiknél hiába kopogtatnak. Zavar, hogy mindig módszerekben gondolkozunk, ami a terméket eladó fogyasztói társadalomra jellemző. Isten nem termék. A fiatalokat rengeteg dolog érdekli, és náluk akkor szúrjuk el, ha az évezredes dogmatikai kérdéseket nyomatjuk. Én hiába tömöm a fejüket a heidelbergi kátéval, mikor őket nagy életkérdések feszegetik. Ha ezekre válaszolok, nagyon mélyen lehet beszélni velük. Leginkább a kapcsolati kérdéskör érdekli őket, hiszen látják, hogy a családjaink szinte fele szétesik, ami nagyon fájdalmas. Tehát számukra az a fontos, hogyan lehet úgy együtt élni, hogy megőrizzük a másik méltóságát, szeretetét; hogy mi a szeretet: csak egy érzelem, vagy ebbe ennél több attitűd belefér. Elég dogmatikusan mondjuk ki a dolgainkat, és ez nagy tévedés. Isten hogy vette föl az emberekkel a kapcsolatot? Emberré lett Jézus Krisztusban. Pál apostol szavait olvashatjuk : zsidónak zsidóvá lettem, göröggel göröggé. Ha Istennek nem derogált emberré lenni, nekem se derogál, hogy egy kamasz világához odahajoljak, az élethelyzetére nyitott legyek. És ha érzi, hogy ő nem egy statisztikai adat, akkor nyit felém.

– Hogyan tud a liberalizmus nyomulásának ellenállni az egyház?

– Mikor én kamasz voltam, én is liberális voltam. Az eriksoni fejlődéselméletet figyelembe véve megvan a lázadás időszaka, utána szülőként, polgárként kicsit konzervatívabb, értékőrzőbb az ember. A liberalizmusban a nagy gond a keresztényi tudathasadás. A gyakorló keresztény ember is hasadt világképben él. A diák vallásórán azt hallja, hogy az Isten teremtette a világot, biológiaórán meg, hogy véletlenül lett a majomból. Fontos lenne a dolgokat objektíven helyretenni. Más lenne, ha azt tanítanák, hogy van egy elmélet, mely szerint az ember az evolúció eredménye. (Holott valójában Darwin is azt mondta, az élet a progenitorból, az őssejtből alakult ki az evolúció által, azt pedig a Teremtő teremtette.) Másrészt pedig a tudós világban egyre izmosabb azoknak a köre, akik azt mondják, a létezés tudatos tervezettség eredménye. A New York-i egyetem egyik fizikaprofesszora szerint, ha az univerzum törvényeit vizsgáljuk, észrevehetjük, az Isten mindenütt lenyomatokat hagyott azért, hogy a gondolkodó ember rádöbbenjen arra, nem véletlenszerűen állt össze a világ. Ma csak a kizárólagosságot sulykolják a fiatalok fejébe, ahelyett, hogy azt mondanák, van egy tudományos verzió és van a hit elmélete, amelyek képviselői kb. 20 éve már párbeszédben állnak, és úgy tűnik, ezek az elméletek komplementerek lehetnek. Ez vezet a tudathasadásos kereszténységhez.

– És ezért van most értékválság…

– Igen, mert az európai történelemben minden hagyományos érték megbukott, mindet lejáratták. Még Hitler is a klasszikus keresztény értékeket (nemi, társadalmi, vallási identitás) tűzte zászlajára. Ami a liberalizmus ellen pajzs lehet, az az, ha mi, akik értékmegőrzésre kötelezzük el magunkat, próbáljuk ezt hitelesen megélni. Azt látom, hogy – magamat is beleértve – görcsösen őrizgetjük az értékeinket, és próbáljuk ráhúzni a többiekre. Jézus Krisztusban ott a megváltás lehetősége, Isten behívja a kegyelmi utakra az embert, de nem kényszeríti semmire. Ott a tékozló fiú gyönyörű története: az akkori patriarchális társadalomra nem jellemző az apa viselkedése.

– Lát-e valami változást az egyház küldetésében?

– Amikor azt mondjuk egyház, manapság egy szervezetre gondolunk, ezzel pedig leválasztjuk magunkról a felelősséget. Hiszen az egyház mi vagyunk, az emberek. Tehát minden gyakorló keresztyén, imádkozó ember felelőssége, hogy milyen az egyház. Sokan mondják, nem megyek templomba, míg XY is ott ül a padokban. Minden pap gazember, a presbiterek is megérik a pénzüket, stb. Jézus pedig nem tartott távolságot, minden gazember asztalához leült, és ezzel változtatott. De ki vagyok én, hogy bevigyem Krisztust a világba? Az elég, ha annyira nyitott tudok lenni, hogy beteszem az életem a tenyerébe, akkor már hiteles vagyok.

– Az Ön életében volt-e olyan kegyelmi pillanat, isteni üzenet, amely bizonyosságában megerősítette?

– Ateista családban nőttem fel, főleg édesapám volt nagyon kemény e tekintetben. A Jóisten humora, hogy amikor 11. osztályba kerültem, osztálytársaim jó része a szentgyörgyi vártemplomi gyülekezet aktív tagja volt, és ha velük akartam lenni, akkor nekem is el kellett mennem vallásórára. Ennek ellenére még pár évig maradtam a magam mentalitásával, amibe belefért, hogy még a Miatyánkot is megrockosítottuk. Mikor a katonaságtól leszereltem, a szüleim már Marosvásárhelyen éltek, és én ott intenzíven belevetettem magam az életbe. Egészen addig, míg egzisztenciálisan el nem lehetetlenítettem magam, és be nem mentem egy nyitott ajtóval váró templomba, ahol elmondtam életem legőszintébb imáját, amely körülbelül így hangzott: Istenem, te tudod, hogy nem hiszek benned, de ha létezel, kérlek, add jelét, és adj egy munkahelyet nekem! Ekkor hirtelen erős fényt láttam (gondolom, a lelki szemeimmel), a mellkasomban melegséget éreztem, és mintha egy kéz széttörte volna ott egy ablak vasrácsait. Nagyon felszabadító érzés volt. Mikor a templomból kijöttem, egy üzlet kirakatában megláttam a nekem szóló álláshirdetést. Akkor megijedtem, elszaladtam, de ezek után már nem volt mit tagadni… Tudom, hogy ez nem mindenki életében történik meg, és ez egy nagy ajándék volt. Utána sem egyenes út vezetett a teológiára, és még ma is kerülnek diszharmonikus pillanataim, de az ember ilyen, megteremti magának a diszharmóniát. Csak az amerikai konzum-kereszténység képzeli, hogy egy hívőnek egészségesnek, gazdagnak és happynek kell lennie, vagy csak ilyen lehet.

– Milyen volt az elmúlt év az ön gyülekezetében?

– Komollón egy nagyon kedves, szerethető gyülekezet van, vagyis a mentalitást és közösséget nézve jó helyen vagyok. Az elmúlt évben a klasszikus dolgokra (táborok, testvérgyülekezet fogadása) ugyan sor került a presbiterek segítségével, de főleg a gazdasági örökségünk rendezése emésztett fel sok energiát, a templom és a kultúrotthon javítása. Megvan a pörgés és az elcsendesedés időszaka, de a nagy munkában a lelki elmélyülés kicsit elsikkadt. Talán 2021-re sikerül befejezni ezt a munkát, és akkor megint egy lelkileg mélyebb időszak következik, hiszen nem a struktúrák fenntartása tesz minket keresztyénné, hanem a belső lelki életünk.

– Végezetül mit üzen, kíván olvasóinknak?

– Klasszikus húsvéti történet az emmausi tanítványoké. Emmaus 10–12 km-re van Jeruzsálemtől, és Jézus megfeszítése után a tanítványok szomorúan ballagnak arrafelé, mert minden, amiben hittek, összedőlt. Miközben mennek, csatlakozik hozzájuk a feltámadott Krisztus, és elbeszélget velük, de a tanítványok nem ismerik fel őt, mert nagyon bele vannak süppedve saját fájdalmukba. Csak akkor világosodnak meg, mikor a közös étkezésnél Jézus megáldja és megtöri a kenyeret, úgy, ahogy az utolsó vacsorán tette. Itt van előttünk az új év a maga hónapjaival, kilométereivel, és mindegyiknek meglesznek az örömei és a fájdalmai. Én azt kívánom, hogy a fájdalmak ne tudjanak annyira rátelepedni a lelkünkre, hogy ne vegyük észre a velünk levő Krisztust. Ne csak az utolsó vacsoránál vagy a szentáldozásban vegyük észre Isten jelenlététét, hanem az asztalunkon a kenyérben, a tiszta vízben és minden jóban. Ezt a lelki látást kívánom minden testvéremnek, és boldog új esztendőt!

Bartos Károly
Református lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület ifjúsági szakelőadója, a kézdivásárhelyi Református Kollégium iskolalelkésze. 1966. március 22-én született Brassóban, iskolai tanulmányait itt kezdte, majd 1982-ben, a család Sepsiszentgyörgyre költözése után, a Matematika–Fizika az 1-es számú Ipari Líceumban folytatta, 1988-ban érettségizett, ezt követően villanyszerelőként dolgozott a gépkocsialkatrész-gyárban, az IMASA-ban. Egyetemi tanulmányait 1994–1999 között folytatta a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. Szolgálati helyei: Kolozsvár-Belváros (segédlelkész), Főiskolás IKE (egyetemi lelkész), Vajasd, Papolc. 2011 októbere óta Komolló és Szentivánlaborfalva lelkésze.