Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Közel három hét telt el azután, hogy utoljára látták, utoljára életjelet adott magáról, míg egy szomszédjának eszébe jutott, hogy talán valami nincs rendben, és értesítette a rendőrséget, akik aztán holtan találták meg a lakásában. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy közel három hétig egyetlen rokona, barátja, munkatársa sem kereste? Senkinek nem fordult meg a fejében, hogy baj lehet, miután nem tudták elérni?
Elgondolkodtató, hogy egy közismert közéleti szereplő ennyire egyedül tud maradni. Azt hiszem, ilyenkor mi is fel kell tegyük magunknak a kérdést, hogy mennyire figyelünk oda a környezetünkben élő emberekre. Vajon mi észrevesszük, ha baj van? Észrevesszük, ha egy barátunk, ismerősünk „eltűnik”, bezárkózik, nehézségekkel küzd? Vajon amikor rutinszerűen megkérdezzük, hogy a másik hogy van, valóban érdekel a válasz, vagy már csak megszokásból tesszük fel a kérdést?
Másrészről, mi vajon tudunk beszélni a saját problémáinkról? Ha valaki a hogylétünk felől érdeklődik, akkor el tudjuk őszintén mondani, hogy éppen rossz napunk van, vagy nehezebb időszakot élünk meg? Legtöbben már megszokásból is azt válaszoljuk, hogy „köszönöm, jól vagyok”, hiszen ez az egyszerűbb, minek is terhelnénk a másikat a mi problémánkkal, biztosan neki is megvan a saját baja, meg hát amúgy sem szeretjük magunkat gyengének mutatni. A közösségi oldalakra is mindenki csak a boldog pillanatait, sikereit tölti fel, a nehézségeket inkább megtartjuk magunknak, vagy legfeljebb a hozzánk legközelebb állókkal osztjuk meg.
Ha valamit tanulhatunk ebből az esetből, az az, hogy próbáljunk jobban figyelni szeretteinkre. Ha valakiről hosszabb ideje nem tudunk semmit, hívjuk fel, beszéljünk meg egy találkozót, vagy legalább írjunk egy üzenetet neki. Persze mi sem vehetünk észre mindent, hiszen tényleg mindenkinek megvan a maga baja, a hétköznapi rohanásban jó, ha saját magunkra, családunkra jut idő. Nem foghatjuk mindenkinek a kezét, de néha egy-egy kedves szó, őszinte beszélgetés is csodát tehet.