Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

A legjobb pedagógiai módszer: a színház

A legjobb pedagógiai módszer: a színház Kultúra

Humora már iskolás éveiben felkeltette osztálytársai és tanárai figyelmét. Könyvekből tanult versekkel, cigányoktól ellopott tánclépésekkel felvételizett színművészeti egyetemre. Ma már a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház oszlopos tagja és a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum igazgatója, emellett rendez és játszik. Kolcsár Józseffel beszélgettünk a kezdetekről, a kézdivásárhelyi színházról, az idei év előadásairól, a színház fontosságáról.

– Kérem, meséljen a kezdetekről, hogyan lett színész?

– Autószerelői szaklíceumot végeztem, tehát nem arra voltam predesztinálva, hogy színész legyek. Két Maros megyei falucskából – Körtvélyfája és Gernyeszeg – származom. Nem nagyon voltam és nem is mozogtam olyan környezetben, ahol erre a jellegű felkészülésre lehetőségem lett volna, de mindig volt bennem egy egészséges exhibicionizmus (magamutogatás, túlzott nyitottság), sőt az elején talán még nem is volt olyan egészséges: nem tudtam, mikor kell hallgatni, nem tudtam, mikor elég. Persze ezeket a dolgokat később megtanultam, viszont már a suliban is én voltam a bohóc, és a cserkésztáborokban is én kaptam a „tábor bohóca” című rangos elismerést. Majd eldöntöttem az érettségi után, hogy elmegyek, és megpróbálom a felvételit. Kocsmában dolgoztam, ott tanultam a verseket, amelyeket különböző könyvekben találtam, cigányoktól tanultam meg táncolni, szóval a felkészülésem is elég egyedire sikeredett, így visszagondolva, de hála Istennek felvettek, és így lettem igazából színész. Az első években nagyon sokat kellett pótolnom, de lassan beértem a többieket.

– A színészkedés mellett volt egyéb nagy álma is?

– Nem igazán. Volt egy olyan B-terv, hogy ha nem jutok be színire, akkor elmegyek turisztikára. Mind a két szak, amit választani akartam, a szabadságról szólt: a turisztika arról, hogy utazok a világban és megismerem a különböző kultúrákat, a színház pedig a szellem szabadságát jelképezte számomra.

Hirdetés
Hirdetés

– Melyik volt eddig a legkedvesebb darabja, amiben játszott?

– Ezen nagyon el kell gondolkodnom. Nagyon sok előadás volt, amit különösen szerettem, már ahogy befejeztem az egyetemet, azon kevesek közé tartoztam, akiket elhívtak Sepsiszentgyörgyre. Nem volt mindegy, hová kerülsz, mert a Tamási Áron Színház formált azzá, amivé lettem. Visszatérve a kérdésre, az egyik kedvenc szerepem Bánk Bán Ottója, a Tesztoszteronból a Titusz pincér vagy a Grönholm módszerből, amit már itt Kézdivásárhelyen játszottunk, a Ferran szerepe, de a Zabhegyező is a különlegesek közé tartozik.

– Színházigazgatóként milyen az élet?

– Nehéz, de nem mintha színészként nem lenne az. Színházigazgatóként azért nehezebb, mert én nem annak születtem, és ez csak egy állomás az életemben. Én színész vagyok alapjáraton, nem igazgató, sem pénzügyi szakember, de itt Kézdivásárhelyen most már ezekbe is feladatom belelátni. Nem könnyű, főleg úgy nem, hogy nem nagyon vannak nagyok, akiktől tanulni tudnék. A saját hibáimon keresztül kell megtapasztalnom, valamit miként kell jól elvégezni. A másik hátulütője, hogy nem vesznek elég komolyan, mert ez egy kisvárosi színház. Ezekkel mind meg kell küzdeni. Valamiért mégis kilenc éve csinálom, és szeretem csinálni. Szívügyemmé vált a kézdivásárhelyi színház. Úgy érzem, mindaz, amit tervbe vettem kilenc évvel ezelőtt, most kezd igazából gyümölcsözni, olyan tervek, amikről én akkor még azt hittem, három év alatt fognak beteljesülni. Most sem érkeztünk meg a végső célhoz, de jó úton haladunk.

– Mivel készülnek idénre?

– Nem lesz több előadás, mint más években, de kevesebb sem. Ez jubileumi évünk, ilyen szempontból örülök is ennek az interjúnak. A legnagyobb teljesítményünk, hogy ez a színház még egyet lépett előre ezzel a névváltoztatással, aminek a célja az volt (azon kívül, hogy személyesebb lett), hogy figyeljenek ránk. Egy ünnepségen belül hallassuk magunkat, hogy ezáltal is tudassuk a szakmával és nézőkkel egyaránt, mi is létezünk. Az idei évben játszani fogjuk az Ünnepet, melyet fennállásunk tizedik évfordulójára rendezett Hatházi András, továbbá a Hajmeresztők című szilveszteri előadásunkat, melynek Barabási Árpád a rendezője. Én nekifogtam a Csehov-egyfelvonásosoknak, vendégül fogadjuk a csíkszeredaiak Öldöklés Istene című előadását, ami azért fontos, mert így mi is fellépünk náluk egymás után nyolc alkalommal. Tavaly Sepsiszentgyörgyön játszottunk bérletben előadásokat, az idén is esett szó róla, de erről egyelőre még tárgyalunk. Hosszú távon ezek a dolgok nagyon sokat számítanak. E négy előadás mellett még jönnek vendégelőadások, amelyeket felkínálunk a bérleteseknek. A kultúra napja alkalmából, január 21-én egy Szabó Magda-estre jöhet el a kedves néző, most pedig éppen az elmúlt évek legsikeresebb és legszórakoztatóbb előadását újítjuk, a Ketten a neten címűt előadásunkat, melyet január 16-án, péntek este láthat a nagyérdemű.

– Milyen volt a 2019-es év?

– Ünnepi.

– Milyennek látja a kézdivásárhelyi színházat?

– Bár jó úton vagyunk, még nagyon sok a tennivaló, és van, amit mi nem tudunk csak magunkra utalva megtenni, kell hozzá a néző, az idő és a szerencsés helyzetek találkozása. Tíz éve van itt színház, és lassú ritmusban, de haladunk, próbálunk értéket teremteni, hallatni a hangunkat. A színháznak nem csak annyi a szerepe, hogy szórakoztasson, és aki ezt várja el tőlünk, az csak gátol bennünket. Egy jó színház célja, hogy felfedezze, mik is vagyunk mi, emberek, hogyan élünk, milyen gondolataink vannak, milyen érzelmeink, és hogy miért ilyen a világ, amilyen. A feladatunk és kötelességünk keresni az igazságot.

– Miért fontos a színház?

– Mert általa egyre könnyebb lesz önmagunkat megfejteni, és egyre jobban és mélyebben kerülünk közel önmagunkhoz és a minket körülvevő világhoz.

Tamás Réka

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás