Februári hóvirág

Enyhe, tavaszias idővel köszöntött be február. Valamikor el sem lehetett volna képzelni a térség leghidegebb hónapját, fagy és hótakaró nélkül. Olyan hosszú telek voltak, hogy februárban már kezdtünk a tavasz után sóvárogni. Gyakran idéztük Móricz Zsigmond írót: Február, hol a nyár?

A mostani tavaszias, sáros február nem igazán lopja be magát az ember szívébe. Az út menti víztócsában pancsoló mátyásmadárnak minden bizonnyal más a véleménye az időjárásról. Már kora reggel, a nap felkeltével, alaposan átáztatta tollruháját, majd felszállt a juharfára, és mintha kis énekes madár lenne, elkezdett csivitelni. Még az sem zavarta, hogy figyelem. Igaz, az a csikorgás, ami kijött a torkán, még jóindulattal sem nevezhető madárdalnak, de olyan lelkesen és kitartóan „énekelt”, hogy hosszasan elhallgattam.

Nem messze attól a fától, ahol a matyi szórakoztatott, egy szőlő lugas tövében hóvirágcsokor virított. Kibújt már a tavasz hírnöke – márciusban is elért volna. Hallgatóztam, vajon a cinegék mit mondanak de nem hallottam a „kicsit-ér, kicsit-ér” vagy „nyitni-kék, nyitni–kék” – ki, hogy hallja – tavaszi kiáltásukat.

A városban tett séta során több szajkót is láttam, és hasonlóan a reggel látott társukhoz, ezek is fürödtek vagy csikorogtak. Majd süvöltő halk füttyentő éneke dobbantotta meg a szívemet. Kis idő eltelt, mire megpillantottam az élénkpiros tollazatú hím példányt. Milyen más látvány lett volna ez a gyönyörű vendégmadár egy téli tájban. De, így is örvendetes, hogy a városunkba több helyen is lehet látni, hallani őket.

Igazából akkor lepődtem meg a legjobban mikor váratlanul dalra fakadt a feketerigó. Még ha nem is énekelt teli torokkal, de rövid időre feledtette velem a felemásra sikeredett február beköszöntét. Kerülgetve az eső után maradt tócsákat, a séta végén, az a mondás motoszkált a fejemben, hogy „a farkas nem eszi meg a telet”, és reménykedem, így is lesz, és nem áprilisban lep meg a havazó, amikor már a gólyák a tojásokon ülnek.