A máltai sólyom birodalma

Amikor itthon zordabb arcát öltötte fel az idő, és mínusz 14 fok felé tartott, Málta szigetén plusz 16 fokos tavaszba szállt le a WIZZair gépe, tele román és nem román turistákkal. A román munkakeresők ugyanis viszonylag nagy számban már itt találták meg számításaikat, bár a munkaerőpiacot nem ők, hanem az ex-Jugoszláviából ide sereglettek tartják megszállva.

Igaz, mára már több lehet a néger, a pakisztáni és a kínai az utcaképből ítélve, merthogy ezek csak kisebb része turista. A buszokat is ők vezetik, a számtalan falatozó, kisvendéglő pincérei, szakácsai is közülük kerülnek ki, a szállásokon a személyzetet ők adják.

A vérpezsdítő tavaszi napsütésben a főváros főterére hangos diákcsapat tódul ki, mindenik kezében kérdőív, a mai lecke az itt látható nevezetességekre vonatkozó kérdések megválaszolásából áll. Angol-e a szöveg? – kérdem az egyik kisfiútól, de nem az, a szigeten máltai a tannyelv, s ahogy a napok telnek, egyre inkább megértjük, mennyire nagy súlyt helyeznek a helyiek a nemzeti nevelésre. A gyerkőcökkel besodródunk az egyik moziba is, ahol a hazafias nevelés kiegészítéseként történeti összefoglalót kapunk, amolyan tömény kulturális tablettaként. A kisfilm narrátora, a sziget jelképmadara, az aranysólyom végigvezet a civilizációk összecsapásainak gyújtópontjába került kis ország viharos históriáján, abban föníciaiak, rómaiak, bizánciak, arabok, normannok, törökök stb. váltogatják egymást, s a sok viszontagságnak mind a máltai önállóság és függetlenség kivívásában kellett kicsúcsosodnia 1964-ben – sugallja a sólyom diadalmas röpte.

A kereszténység egykori, az oszmán terjeszkedésnek gátat vető bástyája ma tárt karokkal fogad mindenkit, az önkiszolgálóban kínai biztonságiak füleltek le két turbánt viselő szarkát, de különben a legnagyobb béke uralkodik e nagyon vegyes tömegen.

A kis állam 350-nél több keresztény templommal dicsekszik, egyik szebb és díszesebb a másiknál, a Máltai Lovagrend egykori fő katedrálisa, a Szent Jánosnak (San Gwann) szentelt, pompájával és művészi értékével is lenyűgöz. A francia hódítók fosztogatásának a máltaiak lázadása vetett vége annak idején, de az angol fennhatóság sem a helyieket gyarapította. Nem kis invencióval a maiak az újkőkor valóban korszakos alkotásait tárják a látogatók elé – a köveket itt hagyták az idegen hódítók. S ami még különösebb – hogy ismételten a nyelvhez térjünk vissza, melynek latin betűs, de számunkra semmivel sem rokonítható szavai mindenütt szemünkbe ötlenek – a pár százezres kis nemzet ragaszkodása anyanyelvéhez, melyen – mint fülünkkel hallhattuk egy misén – Krisztust Alla-ként tisztelik, a Miatyánkot is ezzel a szóval kezdik, mert az arab egy dialektusát beszélik a helybéliek, s arabul allah istent jelent.