80 éve oltotta ki orvlövész golyója a székely zászlós életét

80 éve halt hősi halált dr. Laczkó László, aki ugyan nem volt győztes csatákat vívó hadvezér, csak tartalékos zászlós, ám helytállásával példát mutatott, személyes tragédiájával égetően fájdalmas képét nyújtva a második világégés okozta borzalmaknak.

80 évvel ezelőtt, 1944 novemberében már nem verte fel ágydörgés a székely falvak csendjét, szeptember óta a frontvonal mind nyugatabbra és nyugatabbra húzódott eme vidéktől. Honvédő határőreink egy része, akik tisztjeik hallgatólagos beleegyezése mellett elhagyták egységeiket, itthon rejtőzködve próbálták átvészelni az ellenséges hatalomátvétellel járó veszedelmeket, mások, családjaikat sorsukra hagyva vonultak vissza az egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő magyar hadsereg kötelékeiben. Ez utóbbiak közé tartozott a berecki születésű, de kézdivásárhelyi illetőségű, post mortem vitézzé avatott Laczkó László is, aki november 13-án a halt hősi halált a prügyi református templom tornyában.

Amikor szeptember elején a Gombás-bérci csatát elevenítettük fel, említettük, hogy az ott végsőkig kitartó Mező Ferencet minden bizonnyal nem véletlenül helyezték a kézdivásárhelyi Laczkó-kriptába, hiszen feltehetőleg ismerték egymást a 24-esek egy másik zászlósával, a nála tizenegy évvel idősebb Laczkó László ügyvéddel, akinek hasonló végzetet szánt a sors. Pedig az ő életpályája egészen másként indult.

Márton Áron eskette össze református feleségével

1908. december 29-én Laczkó Ferenc és Róth Anna gyerekeként jött világra az Ojtozi-szorost őrző határőrfaluban, Bereckben, de az egyházi anyakönyvbe valamiért az 1909. január 6-i időpontot vezették be. A kézdivásárhelyi középiskola elvégzése után a kolozsvári Ferdinánd Egyetem jogi karára iratkozott be, oszlopos tagjává válva az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség keretében 1927-ben alakult Majláth-körnek. Itt olyan jeles személyiségekkel dolgozott együtt és szőtt életre szóló barátságot, mint Dsida Jenő, Venczel József, a később fia keresztapaságát is vállaló, a Bolyai Egyetem megszüntetése ellen 1959-ben öngyilkossággal tiltakozó Szabédi László vagy az őt református feleségével titokban összeadó későbbi püspök, Márton Áron.

Domokos Pál Péterrel már Kézdivásárhelyen ismerkedett össze, vándorszekéren együtt is járták a csángó településeket, amikor Laczkó László A római katolikus egyháztörténet Moldvában című doktori disszertációjához gyűjtött anyagot. Domokos Pál Péter A moldvai magyarság című könyve több kiadásának borítóján ők ketten láthatók.

„A moldvai csángómagyarság szállásföldjén két ízben tettem nagyobb utazást: 1929-ben egyedül, s 1932-ben pedig Laczkó László egyetemi hallgató társaságában. Első utam gazdagabb volt adatgyűjtésben, hiszen ekkor a tömegesebb magyar telepeket kerestem fel, de második utam szegényesebb adatai talán még értékesebbek, mert ez alkalommal a félreeső, sokszor elfelejtett csángómagyar falvakat vettem számba. Mindenesetre a két út anyaga egységbe fonódik, s jónak láttam beilleszteni az újabb adatokat, tapasztalatokat, falunévsorokat s újabb néprajzi jegyzeteimet a régebbiek sorába.

A Tatros völgyében indulunk, bejárjuk a Bákó megyei csángómagyar telepeket, azután letérünk a foksáni plébánia területére, majd északabbra megyünk, a Román vidéki csángómagyarság szállásföldjére, innen a Jászvásár környékén található magyar lakosságú falvakba, s a csöbörcsöki kérdés ismertetésével zárul jelentésünk” – írja a jeles néprajzkutató A moldvai magyarság harmadik, 1941-es kiadásában.

Két hadsereg kötelékében

Laczkó László ígéretes ügyvédi karrierjét azonban kettétörte a világháború. Már 1940 előtt a román hadseregben tartalékos tiszti (alhadnagy) kiképzést kapott, 1941-ben Marosvásárhelyen három hónapos átképzésen vett részt, és mint tartalékos tüzértisztet (zászlós) helyezték a 24-es határvadász-zászlóalj állományába. 1942. január 1-jén nevezték ki tartalékos zászlóssá.

1943 októberében rövid időre újra behívták, ezúttal Csíkszeredába, az 1944. márciusi általános mozgósítást követően pedig a Bereckbe kihelyezett I. században szolgált légvédelmi tüzértisztként, illetve a 24-esek hegyivadász-szakaszának vezetőjeként. Az Ojtoz–Ozsdola vonal kényszerű feladása után egységével, amely nyolc napon és kilenc éjszakán át próbálta feltartóztatni az irdatlan túlerőt, csatlakozott visszavonuló egysége maradványához. Ő nem a dezertálást választotta, hanem hű maradt esküjéhez.

Mindössze arra maradt ideje, hogy a szeptember 6-án este búcsút vegyen a háború szele elől az ikafalvi Dienes családnál meghúzódó feleségétől és négyhónapos kisfiától, Árontól, akit születése óta akkor látott másodszor – és utoljára. Az éjszaka folyamán a Bodoki-hegységen átkelve csatlakozott a főúton Csíkszereda felé tartó bajtársaihoz. Miután részt vett a görgényüvegcsűri harcokban, november 13-án Tokajtól nem messze, Prügyön szíven találta egy orosz (vagy román?) mesterlövész golyója, miközben a templom tornyából irányította az ellenséget a Tiszán való átkelésben megakadályozni hívatott magyar aknavető-üteget.

Mindezt a fia, v. Laczkó Áron elevenítette fel lapunknak édesapja halálának 80. évfordulója alkalmával. Az ő születésekor, 1944. április 25-én Laczkó László éppen Csíkszeredában vagy Marosvásárhelyen tartózkodott továbbképzésen. Hazatérte után kirendelték az ojtozi erődszázadhoz, ahonnan egy napra sikerült hazaugrania, meglátogatni kisfiát.

Reklámtábla a tarcali temetőben

A 2000 és 2004 között Kézdivásárhely Helyi Tanácsának tagjaként közszereplést is vállaló Laczkó Áronnak közel két évtizeddel később jutott a tudomásárára, hogy egy tarcali (Prügytől tíz kilométerre eső város) özvegyasszony, akinek férje az ojtozi harcokban esett el, egy „ismeretlen” székely tiszt sírját gondozza az ottani temetőben. 1962-ben utazott oda először, de utána még hosszas érdeklődés, kutakodás, nem egyszer e sorok írójával közösen folytatott terepezés szükségeltetett ahhoz, hogy rekonstruálnia tudja édesapja halála, illetve eltemetése pontos körülményeit.

A 24-esek zászlóalja Prügynél teljesen megsemmisült 1944. november 13-án és 14-én, ezt több leírásban is olvastam. Azt a harcvonalat Tarcalnál, a Tiszánál erdélyi alakulatok védték. Akik szerencsésebbek voltak és hazajöttek, elmesélték, hogyan halt meg édesapám. Közöttük volt Kovács Ödi bácsi, László Laci bácsi, a cigányprímás, Harai Gyuszi bácsi, a vendéglőfőnök, meg Dézsi Kálmán hentes-mészáros és Szőcs szobafestő. Ezek mind édesapám alakulatában voltak.

November 12-én az anyaországi parancsnokuk, Kiss százados faképnél hagyta őket, és megszökött. Édesapám és alakulata Tarcalon volt elszállásolva… Este édesapám és háromszéki katonatársai összegyűltek kint, a szőlőhegyen még egy búcsúvacsorára, hogyantovább-beszélgetésre, borozgattak, énekelgettek. Édesapám hazaküldte a két székelyföldi zászlóaljparancsnokot és a katonákat, akik másnap nem voltak szolgálatosok, mert látta, nincs tovább, nincs értelme a fölösleges véráldozatnak. Azt beszélték meg, hogy ahogy tudnak, visszaszivárognak Erdélybe, valahol Szatmár és Nagykároly környékén találkoznak. Édesapám november 13-án szolgálatot vállalt; igaz, nem ő volt a soros, de mivel a századkapitány elment, rangidős tisztként neki kellett pótolnia.

Aznap Orbán Mihály ajnádi születésű szakaszvezetőnek kellett volna felmennie a templom tornyába tüzérségi megfigyelőnek. A szovjetek minden éjszaka megcsinálták a pontonhidat a Tiszán, amit hajnalban az édesapám vezette tüzérségi ütegek megsemmisítettek, megakadályozva a szovjetek tiszai átkelését a térségben. Ez hét napon keresztül így zajlott. Az oroszok idegesek voltak, mert ezen a részen nem tudták bezárni a „harapófogót”; ekkor rendeltek oda több mesterlövészt.

A tüzérségi megfigyelőpontot képező templom tornyát célba vették a mesterlövészek. Amikor édesapám megnyitotta egy kicsit az ablakát, hogy a távcsövével be tudja mérni az orosz állásokat és a hidat, abban a pillanatban –feltételezhetően a napfényben megvillant a távcső üvege – több mesterlövész is lövéseket adott le irányába, az egyik szíven találta…

Orbán Mihály hozta le a toronyból. A prügyiek úgy tudták, hogy ott, a templomnál hantolták el, de hazatérő bajtársai elmondták, és ennek bizonyítékát meg is találtuk az irattárban: visszavitték a szálláshelyükre, Prügytől tíz kilométerre, Tarcalra, és másnap ott temették el egyházi szertartással és a falubeliek nagy részvéte mellett.

Részlet v. Laczkó Áron visszaemlékezéséből (Iochom István – Kiss Erika: Hadiárvasors, Kézdivásárhely, 2018)

Nem kis mértékben az Illésfalvi Péter hadtörténésztől, Maruzs Roland őrnagytól, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum irattárvezetőjétől és a Magyar Hadisírgondozó Szövetségtől kapott segítségnek is köszönhetően sikerült megnyugtató módon tisztázni: dr. Laczkó László zászlóst előbb a tarcali templom mellé hantolták el, majd testvére a holttestét átszállíttatta a tarcali temetőbe (erről azonban a családot már nem tudta értesíteni, menekülnie kellett, meg sem állt Amerikáig), ahol azóta is egy helybélivel közös sírban nyugszik.

„Egy sírnál találtam egy hasábfát, mármint egy kereszt tövét, a másik része hiányzott. A síron jukkavirág volt. Idehaza az összes Laczkó-síron szintén jukkavirág van. Hogy miként került a tarcali temető sírjára jukkavirág, a mai napig nem tudom. Valami megfoghatatlan késztetésre ott leálltam, elkezdtem piszkálni a sírt, és akkor került elő egy reklámtábla, amelynek a hátsó felére valaki szurokkal felírta a Laczkó László nevet és halálának időpontját” – idézte fel a sír megtalálásnak körülményeit. Mint utólag kiderült, a tarcali nyughelyet korábban gondozó, addigra már elhunyt idős nőnek később hirtelen meghalt egy Iván István nevű hozzátartozója, őt temették véletlen folytán Laczkó László mellé.

Emléktábla a torony falán

2010-ben felvetődött, hogy esetleg hadisírrá nyilvánítják, és föléje emlékművet állítanak. „Illésfalvi Péter a helyszínen is járt, beszélt a pappal, de felmerült egy gond: annak, aki édesapámmal közös sírban van eltemetve, Magyarországon nincs hozzátartozója, aki beleegyezését adná a hadisírrá nyilvánításához. A Történelmi Vitézi Rend márvány emléktábláját is a tarcali temetőben akartuk felállítani, de ott nem volt, ahová felszerelni. Többen azt javasolták, kerüljön a templom falára, de ebbe én nem egyeztem bele, azzal érvelve, hogy pontosan lehet tudni, hol halt meg. Így került tíz évvel ezelőtt, halála 70. évfordulója alkalmából emléktábla a prügyi templom tornyára” – meséli Laczkó Áron. Azon a rendezvényen a népes hallgatóság előtt akkor 15 éves dédunokája, Mike Bernadett ismertette dr. Laczkó László életútját.

Dr. Laczkó László post mortem megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét (s vele együtt talán a hadnagyi rangot is, ám mindeddig nem került elő ezt alátámasztó dokumentum), de itthoni hozzátartozói erről csak jó pár évvel ezelőtt szereztek tudomást, a korabeli román posta ugyanis elmulasztotta kézbesíteni az értesítést. A Történelmi Vitézi Rend 2012. május 5-én – úgyszintén posztumusz – fogadta tagjai közé. A kézdivásárhelyi családi kripta bejáratánál, ott, ahová 2014-ben a Mező Ferencé is felkerült, 2004 óta fehér márványtábla őrzi a hős emlékét, aki a családjánál is előrébb valónak tartotta szétszabdalt hazáját.

Címlapfotó: Kocsis Károly