A Csontok Útján, szellemvárosokon át – Erdélyből Szibériáig

2019. február 4-8. között Solymosi Zsolt világutazó unitárius lelkész, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója ötnapos élménybeszámoló körútja során vetítettképes beszámolók keretében mesélt a 2018 nyarán megejtett, 30 ezer km hosszú, 65 nap alatt 14 országot és 10 fővárost érintő autós expedíciójáról, melynek során átszelte Közép-Ázsiát, illetve követte a Csontok Útját, és amelynek legtávolabbi célpontját a szibériai Magadan város képezte.

Az élménybeszámoló egyik állomása az elmúlt héten a baróti unitárius templom volt, ahol csütörtök este a rokonszenves tanár-lelkipásztor népes közönség előtt beszélt élményeiről, mindarról, amit számára a hosszú kaland, Ázsia, Szibéria, az ott élő emberek jelentettek. Ha a Szibéria szót halljuk, sokunknak csak a hideg, fagyos, északi táj jut eszünkbe, mint az a hely, ahol nagyapáink robotolni kényszerültek a második világháború utáni években, amikor a sztálini Szovjetunió újjáépítésére odavitték őket foglyokként, s ahonnan sokuk haza sem tért többé.

Mindnyájan hallottunk a rettegett Gulágról, ami a „javító-munkatáborok” orosz rövidítésének betűiből származik, s azt is tudjuk, hogy a múlt század ötvenes éveinek elején olyan év is volt, amikor ezekben a táborokban két és félmillió embert dolgoztattak egyszerre, köztük magyarokat is, embertelen körülmények közepett. A források szerint Sztálin rémuralma alatt mintegy húszmillió ember vesztette életét ezen táborokban, a magyar áldozatok száma 300 ezer főre tehető.

Mint az előadó által bemutatott képekből kiderült, Szibériában sok helyütt a táj még ma is lehangoló, igazi szellemvárosokat is találni, vagyis olyan egykori településeket, melyekben már senki sem lakik, hiszen ott, a télen gyakori mínusz 50-60 fokot nem lehet a „valahogy majd lesz” alapon túlélni. Amikor a központosított fűtésrendszer megszűnt egy adott településen, az itt addig tömbházakban élőknek távozniuk kellett.

A világ vége

A világutazó lelkész hangsúlyozta, őt is elsősorban az sarkallta erre az útra, hogy megismerje az egykori Gulág-táborok helyszíneit, de mint mellékes tényt megemlítette, hogy már gyerekkorában érdekelték a kalandos utazások, kíváncsi volt a mesebeli „világ végére”, mely világ végét ezúttal neki a képzeletben Magadan jelentette, a távoli keleten: az Ohotszki-tenger partján fekvő város, melyen túl már nem lehet menni, szárazföldön legalábbis nem.

2017-ben kezdett neki az út tervezésének, és aztán egy évig tartó gondolkodás után, 2018-ban, másodmagával, Mátyás-Metz Dáviddal nekivágott az útnak. Dávid a tanítványa volt, jelenleg autómérnöknek tanul.

– Keveseknek adatik meg, hogy egy ilyen útra társat találjon magának. Nekem szerencsém volt – jegyezte meg.

A 22 éves Dávid azért is volt jó választásnak bizonyult, mert a 25 éves terepjárót, melyen útnak indultak, bizony néha javítani, ellenőrizni is kellett, és ki lett volna erre a feladatra alkalmasabb egy tanuló autómérnöknél! A több ezer kilométeres úton szerencsére nem akadt nagyobb baj az öreg Toyota Land Cruiser-rel.

A csabai kolbász híre

A beszámolóból kiderült, jól tették az utazók, hogy az út előtt fél évig oroszul tanultak, hiszen az átszelt országokban, melyek javarészt volt szovjet tagköztársaságok, angol- meg francianyelv-tudással semmire sem mentek volna.

– Nyílt, befogadó, barátságos emberekkel találkoztunk, de őket nem érdekli Európa. Javarészüknek a magyarokkal kapcsolatban csak a csabai kolbász meg a piros csuklós Ikarusz buszok jutottak eszükbe, ennyit tudtak rólunk – mondta.

A lelkész egy-egy élmény erejéig kitért Kazahsztánra, Üzbegisztánra, Mongóliára, azokra a helyekre, melyeken egykor a neves magyar orientalista, Vámbéry Ármin is megfordult, aztán a hivatalosan az M56 Kolyma nevet viselő útról beszélt, mely az orosz Yakutszk és Magadan városokat köti össze, s melyet a Csontok Útjaként ismer a világ: azért, mert az utat foglyok építették, s amikor valamelyikük meghalt, temetésről az állandóan fagyott föld miatt szó sem lehetett, ezért a holttesteket az útalapba helyezték. Az M56-os út állítólag több százezer ember nyughelye.

– A szibériai embereknek a mostoha körülmények ellenére ez az otthon valóban az otthonuk, nem akarják azt elhagyni. Alapvetően jó emberek, segítenek, ha kell. A világ egy nagy család, én más emberként, számtalan élettapasztalattal gazdagodva tértem haza. Nem az számít, hogy ki milyen nemzetiségű, hanem csak jó és rossz emberek vannak a világon – összegezte előadását a világutazó lelkész.

Fotók: Biró István