A fehér gólyák is szeretik Székelyföldet

A változó időjárás ellenére jó hír, hogy a fehérgólya-állomány folyamatosan növekszik térségünkben, főként a keleti tájakon, ahol igazán jól érzik magukat a tavasz hírvivői. A Háromszéki-, Csíki- és Gyergyói-medence ad otthont a legtöbb égi vándornak.

A hűvös tavasz ellenére egyre csak növekszik környékünkön a fészekrakók száma. Demeter László, a Természetvédelmi Területek Országos Ügynökség (ANANP) Hargita megyei kirendeltségének igazgatója mesélt a gólyák szokásairól. „Ezek a madarak nagyjából bekalibrálják a nap hosszúságának a függvényében, hogy mikor kezdenek el vonulni, mikor indulnak be a hormonjaik, a költési ösztöneik. Sajnos gyakran kora tavasszal abba a problémába ütköznek, hogy újra beáll a fagy, lehull a hó. Ez viszont mindig így volt és számítani kell erre a rizikófaktorra.”

Hozzátette, a madáron áll, mikorra időzíti a fészekrakást. Ideális esetben elhalasztja a megérkezését akkorra, amikorra már egészen biztos nem lesz hideg, például májusra már biztosan lesz táplálékforrása. Ebben a hónapban ugyanis akár le is havazhat, a fű akkorra már kinő és a gerinctelen állatok is előbújnak, amelyeket elfogyaszthatnak a csőrösök. Ha viszont március közepén érkeznek, akkor nagyon valószínű, hogy előfordul a késői fagy, ami akár több hetet is eltarthat, és akkor nagy eséllyel elpusztulnak. Mint kiderült, ezekre az esetekre is fel vannak készülve a madarak, szükséghelyzetben bírják az éhezést. „Sajnos van, amikor elpusztulnak. Ez azonban a természet rendje” – fogalmazott a szakember.

Növekednek a számok

A költő gólyák száma megduplázódott Hargita megyében az utóbbi 20 évben, ez pedig valószínűleg a természeti adottságoknak és az emberi tájhasználatnak tudható be. Előbbi alatt a domborzatot kell érteni, a viszonylag lapos területeket, amelyeken a medencék süllyedése és sűrű vízhálózat miatt nagyon sok a vizenyős terület is. A tájhasználat alatt pedig azt, hogy a településekhez közeli nedves réteket a nagy fűhozamuk miatt kaszálóként használják. A gazdák azzal is sokat segítenek, hogy viszonylag sok kis-közepes parcellában művelik, valamint a kaszálás időben elhúzódó, többnyire egész nyáron zajló tevékenység. „A magas fűben olyan nagytestű rovarok találnak menedéket kaszálásig, mint szöcskék, sáskák, köztük a nemrég óriási gradációt produkáló, röpképtelen fogasfarkú szöcske. Ezek kaszáláskor fedezék nélkül maradnak, és a gólyák (és más madarak) számára bő táplálékot jelentenek, nem utolsósorban éppen a fiókanevelési időszakban” – avatott be a részletekbe az igazgató. A gradáció egyébként az állattanban használatos fogalom, jelentése túlszaporodás, tömegrajzás.

A költő gólyák számát rendszerint községek szintjén szokták megadni. Az ANANP Hargita megyei kirendeltségének összesítése szerint Csíkszentsimon községében közel 100 gólya költött, ami magasan a legnagyobb szám Romániában. Az is kiderült, hogy az Alcsíki-medence az ország gólyák által legsűrűbben lakott területe. Csíkszentsimonban a nyár folyamán továbbá nyolc fészek építésének fogtak neki a fiatal gólyák, de nem tudni előre, hogy visszatérnek oda valaha, vagy sem.

Az időjárás egyszer barát, máskor ellenség

Arra a kérdésre, hogy miként hat az éghajlatváltozás a madárpopulációra, az igazgató szerint nehéz egyértelmű választ adni. Annyi biztos, hogy történnek változások, de nem köthetjük őket kétségtelenül a klímaváltozáshoz, időjárási strukturációkhoz ellenben igen. „Nagyon sok mikroszintű változás van, ami befolyásolja a fajok elterjedését, illetve azt, hogy hogyan reagál az illető faj. Nem feltétlenül hidegkedvelő fajok húzódnak vissza, és nem feltétlenül a melegkedvelő fajok törnek előre” – ismertette.

A klímaváltozás tanulmányozásához egyébként is hosszú távú adatokra van szükség, és mint kiderült, Romániában csak az utóbbi szűk 20 évről zajlanak monitorizálások. Másrészt nagyon sok más tényező hatással van a madárállományokra, elsősorban az élőhelyek megváltozása, emberi beavatkozások. Demeter László kifejtette, európai kutatások kimutatták, hogy a mezőgazdasági területekhez kötődő madarak populációi az utóbbi évtizedekben folyamatos hanyatlásban voltak. Ez leginkább a mezőgazdasági gyakorlatok megváltozásával hozható összefüggésbe, „a mozaikosság csökkenésével, vegyszerhasználattal, monokultúrás szántóföldi műveléssel, másrészt az extenzíven használt mezőgazdasági területek visszaszorulásával.”

Féltve őrzött kincssé válhat a füsti fecske és a haris

A füsti fecske fő költő élőhelye Közép-Kelet-Európában az istállók, legalábbis az elmúlt évszázadokban: ez a faj nagyon kedveli, valósággal igényli a trágyadombok közelségét, ahol hemzsegnek a legyek. A háztáji gazdaságok visszaszorulásával, ennek a fajnak az állományai éppen ezért drasztikusan csökkennek.

A másik ilyen a haris faj, amely kimondottan élőhely-specialista, nedves réteghez kötődik, és ha például tavasszal nincs megfelelő mennyiségű csapadék, akkor a fű későre ér el olyan magasságot, amire ennek a fajnak szüksége van. Ekkor máshol keres magának költőhelyet. Az ügynökség vezetője szerint a tavaszi szárazság ebben az esetben klímaváltozástól függetlenül befolyásolhatja azt, hogy észleljük-e őket vagy sem. „A haris esetében úgy tűnik, hogy ténylegesen hanyatlik a faj. Ezelőtt sem volt gyakori, Románia területén belül Székelyföldön volt viszonylag nagy populációja.” Az igazgató nyomatékosította, hogy a csökkenő állományról nem mondható el biztosan, hogy a klímaváltozáshoz kötődik, következtetéseket sokkal inkább az időjárás-minták és gazdálkodási szokások alapján vonhatunk le.

Fehér gólyák, hazánk tiszteletreméltó vendégei

Úgy tűnik, hogy a harissal ellentétben a gólyák számára a székelyföldi körülmények megfelelőnek bizonyulnak, kellő mennyiségű táplálékhoz jutnak a fiókanevelési időszakban, ennek köszönhető az is, hogy populációjuk megduplázódott az elmúlt időkben. Ez viszont nem volt mindig így, hiszen az 1970-es években az afrikai Száhel-övben uralkodó rendkívüli szárazság akkor megtizedelte a gólyaállományt. Ezenfelül Demeter arra is felhívta a figyelmünket, hogy a fehér gólyák terjeszkedése nem olyan régi történet.

„Orbán Balázsnál sem olvashatunk róluk, márpedig ha nagy gólyaállomány lett volna, akkor a néprajzkutató feltételezhetően megemlítette volna, mert nagyon látványos madarak. Viszont fekete gólyákat említ, méghozzá Csíkszentimrén, így valószínűleg azokban az időkben elterjedtebbek voltak a feketék, mint a fehér gólyák. A korai ornitológusok a 19. századtól kezdtek adatokat gyűjteni. Az kimutatható, hogy a fehér gólya terjeszkedése a 19. század végétől,  a 20. század folyamán történt, a hegyi medencékben, tengerszint feletti magasságban. Nem tudjuk igazából, hogy ez mennyire függ össze azzal, hogy a középkorban sokkal nagyobb volt az erdőborítás, és a fehér gólya szavannai, nyílt, sztyeppi faj, tehát emiatt nem kedvelhette a vidékünket. Az idők folyamán kialakultak a nagy, nyílt területek és akkor – kissé késői reakcióval – a fehér gólya is elkezdett szaporodni. Az alföldön például most ehhez képest nagyon silány körülmények között kell sokszor költsenek, mert nincs semmi táplálék, kivéve a nagyobb, mocsaras helyeken, mondjuk a Duna mentén” –mesélte.

Rejtelmes madárvilág

Az ügynökség igazgatója végezetül kitért arra is, hogy még mindig nem ismerjük eléggé a madárvilágot, még mindig számos újdonság, felfedezés, megfigyelés születik az évek során, amelyet hosszú távon akár a klímaváltozás is befolyásolhat, ezekről majd csak évek múltán lehet majd beszélni egyértelműen. „Amit tudunk tenni, kutassunk, kapcsolódjunk be a madárkutatásokba, ismerjük meg jobban a madarakat, ismerjük meg, hogy mire van szükségük ahhoz, hogy életben maradjanak minden nehézség ellenére, amit a természet és az emberi beavatkozások okoznak. Vigyázzunk az élőhelyeikre, használjuk úgy a tájat, hogy nekik is kedvezzen, ne csak az ember rövid távú igényeinek. Segítsük azokat az embereket, közösségeket, akik különösen nagymértékben járulnak hozzá a madarak számára is kedvező élőhelyek fennmaradásához” – adott megfontolandó zárszót a beszélgetésünknek Demeter László biológus, az ANANP Hargita megyei vezetője.

A madárkedvelők figyelmébe ajánljuk a Marosvásárhelyi Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület munkásságát és kutatásait, valamint az általuk szervezett Chituc-i gyűrűzőtábort (Chituc Ringing Campet).

Fotó: Pinti Attila