A festészet és az orvostudomány bűvöletében

Van, akinek már rögtön a születése után eldől, hogy milyen szakmában fog jeleskedni: lehet ezt a csillagok állásával, netán a szülők folyamatos befolyásával magyarázni. A tény viszont változatlan, hogy a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórházban dolgozó dr. Péter Ágnes Orsolya érsebész esetében is már zsenge korában eldőlt, hogy ő embereken fog segíteni, és az édesapja által mindig tisztelettel emlegetett „orvosi körnek” lesz a tagja. A fiatal orvosnővel beszélgettünk életéről, álmairól, hobbijáról, hivatásáról, és így tudtuk meg, hogy az „éröltések” mellett szabadidejében portrékat fest, illetve az is kiderült róla, hogy hajszál híján hivatásos sportoló lett.

– Megosztana olvasóinkkal pár életrajzszerű adatot?

– Székelyudvarhelyen születtem 1985 augusztusában, és itt is nevelkedtem. Egy évvel fiatalabb öcsém mellett mondhatni én voltam a „csendesebb” gyerek a családban. Szüleim a nyomdaiparban dolgoznak, nagymamám asszisztensnő volt, ám ez nem befolyásolt a karrierválasztásban, inkább édesapám szelíden sugallta, már az oviban mondogatta, hogy doktor néni leszek. Olyan volt, mint egy hipnózis, úgy nőttem fel, hogy mindig ezt hallottam.

– Már az elejétől tudatosan orvosnak készült?

– Nem, elsőre sportosztályba írattak. Azt mondják, elég tehetséges voltam a tornagyakorlatokban, emellett viszont nagyon szerettem rajzolni, így fiatalon az is megfordult a fejemben, hogy rajzból, festészetből élek meg. Édesapám nem ellenezte a rajz- vagy a sportkarriert sem, de észérvekkel folyamatosan arra utalt, hogy az orvosi pálya ezelőtt ezer évvel is megbecsült hivatás volt, és ezer év múlva is tisztelt szakma lesz. Apu istenítette az orvosokat, ezt az elméletet én nem osztom, szerintem mi, orvosok a betegeket szolgáljuk, és nem fordítva. Az egészségügy is egy szolgáltatás, nem kell szépíteni a viszonyokat.

– A rajz, festészet iránti szenvedélye kimaradt az orvosi pálya miatt?

– Nem. Pár éve újra nekifogtam festeni, évente 3–4 képet készítek, főként portrékat. Van, amikor fényképekről, máskor, ha a személy elég türelmes, akkor modell segítségével alkotok. Édesanyámnak a tájképek tetszenek, neki például festettem tájképet is: fel is akasztotta a falra, és remélem, nem csupán elfogultságból tette (nevet).

– Mikor dőlt el, hogy mégis orvos lesz?

– Még negyedik osztályban kezdtem el gyeplabdázni, ez lett a „szerelmem”: csapatommal számos külföldi versenyre is eljutottunk. A csapatjáték, az itt kialakuló közeli barátságok a mai napig elkísérnek. Aztán 11. osztályban jött az érettségire való felkészülés, és B-variáns nélkül úgy döntöttem, hogy líceum után általános orvosira felvételizem. Szüleim szorgalmazták, hogy több helyen próbálkozzak, ám én csak az orvosira jelentkeztem: egy lapra tettem fel mindent.

– Mesélne a szakosodással kapcsolatos választásról?

– Marosvásárhelyen nagyon nehéz volt az első év: anyuci szoknyája mellől, apuci óvó tekintete elől elkerültem, és nehezen éltem meg az elszakadást. Aztán – mivel nem volt aktív szókincsem – a román nyelvű oktatás is tántorított, ám idővel felülkerekedtem a gondokon, és hamar eltelt a 6 év. Ez idő alatt folyton azt sulykolták belém tanáraim, kollégáim, hogy a sebészeti ág nem nőnek való, ez a férfiak világa. Ennek ellenére én végül az érsebészetet választottam. Marosvásárhelyen voltam rezidens orvos, aztán Sepsiszentgyörgyre jöttem, és önkéntesként egy évig dolgoztam, míg végül idén év elején alkalmaztak.

– Családi élete miként alakult?

– Párommal három éve vagyunk együtt: megértő, és a munkahelye sem köti egy adott helyhez, így tervezzük, hogy Sepsiszentgyörgyre jön, és összeköltözünk. Szerintem a szakmám nem akadály a gyermekvállalásban, főképpen akkor, ha a párom fontos szerepet is képes vállalni a nevelésben.

– Meddig szándékszik Sepsiszentgyörgyön dolgozni? Nem vonzza a külföldi munkalehetőség?

– Nem rokonszenves nekem a külföldi munkavállalási életmód, a magánélet nélküli pénzhajhászás. Örülök, hogy szüleimhez viszonylag közel vagyok, bármikor segíthetek nekik, ha baj van. Ha tőlem függ, akkor a sepsiszentgyörgyi kórházból megyek nyugdíjba. Itt napról napra tetten lehet érni a fejlődést, a vezetőség is teljes erőbevetéssel munkálkodik, fiatal, dinamikus a munkaközösség: mi többet kívánhat még egy fiatal orvos?

– A betegek miként reagálják le, amikor egy fiatal lány eléjük áll, és kiderül, hogy ő az orvos, aki esetleg műteni fog?

– Volt már példa rá, hogy a beteg visszakérdezett, amikor kiderült, hogy sebészeti beavatkozásra kerülne sor, hogy: „Jó, jó, de akkor ki műt meg?”. Az is közrejátszik a bizalmatlanságban, hogy fiatal vagyok, de az is, hogy nő vagyok. Idő kérdése, és az elégedett betegek viszik majd a hírt, akkor pedig a páciensek is több bizalommal fordulnak a fiatalabb orvosok felé.