A tanító néni nem mumus

Rovatunkban az olvasók kérdéseire válaszolnak hétről hétre a Pro Nobis családsegítő egyesület családterapeutái, Balázs Réka és Papp Adolf. Ha gyermeknevelési vagy párkapcsolati gondjaik vannak, írjanak az office.pronobis@gmail.com e-mail-címre!

„Tisztelt Tanácsadók! Két tűz között érzem magam! A másodikos gyermekem az iskolában nem érzi jól magát, úgy látom, a tanító néni nem rokonszenvez vele – nem túl jó tanuló –, a közösségből kiszorul, nincsenek barátai. Ha a tanító néninek ezt szóvá teszem, talán a gyermekem kerül rosszabb pozícióba. Meg, ahogy ismerem magam, félek, hogy elönt az indulat, s esetleg élesebb lesz a hangom, mint szeretném. Mi tehetnék ebben a helyzetben a gyermekemért? Tanácstalan vagyok.”

Kedves Kérdező! Az Ön által megfogalmazott probléma nagyon sok kérdést felvetett bennem. Mióta tart ez az állapot? Történt-e valami a családban vagy az iskolában, ami előidézhette ezt a helyzetet? Otthon tanul a gyerek, vagy délutánra is az iskolában marad? Ezek fontos információk lennének a megoldáshoz.

A megoldás másik fele a tanító néninél van, és a párbeszéd véleményem szerint nagyon sürgős volna. Egy kisiskolást, ha bajban van, egy percig sem szabad benne hagyni. Erik H. Erikson fejlődéspszichológus szerint ebben az életszakaszban egymással harcol a teljesítménykényszer és a kisebbrendűség érzése. Szerinte ideális állapotban az általános iskola rengeteg lehetőséget kellene biztosítson a kisgyereknek az elismerésre, annak az érzésnek a kialakulására, hogy képes problémákat jól megoldani, feladatokat teljesíteni. Ebben természetesen megvan a szerepe a pedagógusoknak és a szülőknek is. Ha bátorítják, hogy csináljon dolgokat, és utána dicsérik az elért eredményeiért, vagy csak az erőfeszítéseiért, akkor a kisiskolás egyre kompetensebbnek fogja érezni magát, kitart tevékenységei mellett. Megtanulja, hogy a munkát az azonnali élvezet elé helyezze. Ezzel szemben, ha ezt a dicséretet nem kapja meg, ha ez a folyamat elakad valamiért, ha büntetik, esetleg kifigurázzák a gyengébb teljesítményért, akkor kialakul benne a kisebbrendűség érzése a saját képességei kapcsán. Tehát arra bátorítanám Önt, hogy még ma kérjen időpontot a gyermeke tanítójától.

Gyakran találkozom ezzel a félelemmel, amit Ön megfogalmazott, hogy mi fog történni a gyerekkel, ha a szülő szóba áll a tanítóval vagy tanárral a gyereke problémájáról. De ami ennél fontosabb: mi fog történni a gyerekkel, ha ezt Ön nem teszi meg? Sajnos sokszor az iskola és szülő párbeszéde gyakran csak arra korlátozódik ha „baj” van. A szülőt akkor hívatják, a szülő csak akkor megy, vagy még akkor sem, amikor már teljesen tehetetlennek érzi magát. A tapasztalatom viszont tanítóként az, ha nem hibást keresünk, hanem megoldást, akkor ez a párbeszéd nagyon sikeres lehet tanító–szülő között. Egy nagy létszámú osztályban előfordulhat, hogy a gyereke tanító nénije nem, vagy csak átmenetinek észlelte a problémát. Ezért fontos, hogy gondját vele beszélje meg.

Ha a tanító segítségét kéri, mint partnerét a gyereke nevelésében, kikéri véleményét, meghallgatja, hogy ő pedagógusként hogyan látja a problémát, biztosan találnak megoldásokat közösen. gyanakkor ez a párbeszéd mintaértékű lehet a gyereknek is, mint problémamegoldás.

Balázs Réka