Ál-Stefánia

Bár tisztában vagyok azon ténnyel, hogy nem kimondottan farsangi időszakunkat éljük (habár e nagy ködben az advent nem is biztos, hogy ránk talál), mai ebédem mégis álruhát öltött. Sőt, mondhatni, nem is a külseje ál, hanem inkább a belseje.

Ugyanis a Stefánia-szelet, mely egy fasírtbundába öltözött, főtt tojáshölgy becses neve, e mai, vissza nem térő alkalomra, sonkás, sajtos sültté változott, azon okból, hogy a változatos családi igényeknek megfeleljen.

A fasírtmasszám a szokásos: 1/2 kg vegyes (disznó-marha) darált hús, 1 tojás, só, bors, pirospaprika, fokhagyma, prézli (az ízvilágnak nem árt egy kis plusz reszelt krumpli, cukkini, hagyma, paprika sem). Ez utóbbiból annyi, hogy jól kezelhető anyagot kapjunk. Ennek felét behelyezem egy kalácssütőnek nevezett, de nálam hússütővé avanzsált tepsibe, rakok rá sonkát, a sonkára sajtot, erre meg a massza maradékát. Megkenegetem a tetejét zsírral, majd ropogósra sütöm. Körítésként murokkal ízesített rizst kap. A murkot pedig oly meggondolásból fogyasztom, hogy hátha mégiscsak megtanulok fütyülni, és az elkövetkezőkben ebédkészítési munkálataimat akár csendes füttyszóval is kísérhetem, nem pedig mindenféle maximális hangerővel hallgatott zenékkel. Nem utolsó sorban, a szemünknek sem árt egy kis béta-karotin, pláne, ha dioptriás üvegeken keresztül szemléljük e világot.

SzakÁ(rus) Cs(illa)