Amikor a belső tűz is élénkebben lobog

Bár a csillagászati naptárban június 21-re esik a nyári napforduló, régebb június 24-én, azaz Keresztelő Szent János napját tartották az év leghosszabbjának, és a néphagyományban is így szerepel. Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, egyes kalendáriumokban János helyett Ivánt találjuk, és a hónap is róla van elnevezve, de tulajdonképpen ugyanazon személyről van szó. Az utóbbi némi szlávos beütésre utal, de még az igen korai időkből, amikor eleink „Bizánc jelével” kacérkodtak.

Jeles, felsőcsernátoni születésű, 18. századi tudósunk, Bod Péter azzal magyarázza a hónap nevét, hogy „mivel Keresztelő Sz. János napja ebben az Hónapban esik, Jánost pedig a Magyarok régen mondották Joánnak, Ivánnak; és így Jánosról nevezvén vagy Joánról az Hónapot, az Iváni nevezet maradott rajta.” Ezenkívül még nevezték Szent János-hónak is, továbbá  Kaszálónak, Kaszálatnak, Nyárelőnek, Érlelés havának, Napisten havának Gödölyetor havának, Hatodhónak és Pirulónak is, hogy csak az ismertebbeket említsük. És mivel a nyári napforduló ünnepéről van szó, természetesen a hozzá kapcsolódó hiedelem- és szokásvilág is a tisztító erejű, gonoszűző tűzzel kapcsolatos. Az ekkor gyújtott tűzről azt tartották, megvéd a köd, a jégeső és a dögvész ellen, elősegíti a jó termést, no meg a termékenységet.

Az egyház természeten igyekezett ezt az evangéliumokból megmagyarázni, de kétségtelen, hogy ősi rituálé átmentéséről beszélhetünk. Az egyik korábbi lexikon ezt ki is mondja: „ősrégi ünnep abból a korból, amikor a később oly fényes Róma nem volt egyéb pásztorok szegényes településénél a Palatinuson. Tisztuló, engesztelő ünnep vala Peles istennő tiszteletére: kölesből készült kalácsot és tejet áldoztak neki, aztán zene mellett szalmakazalokat gyújtottak meg, melyet a pásztorok átugrottak, sőt a nyájakat is áthajtották rajta, hogy azok megtisztuljanak.”

A szertartásos tűzugrásnak egészség- és szerelemvarázsló célzatot is tulajdonítottak. Hogy miért, arra talán Viski Károly adja a legfrappánsabb magyarázatot: „A nyári napfordulat idején, amikor a tűzistenség a Nap képében újra elhatalmasodik, az a belső tűz is élénkebben lobog, amelynek tűzhelye az emberi szív. Ott is beáll ilyenkor a napforduló, azaz a tűzünnep egyben szerelmi ünnep is.”

Ezért aztán a tűzugrás alatt párosító, kiházasító dalokat is énekeltek. A lányok ügyességéből azt is kikövetkeztették, hogy ki megy előbb férjhez.

A tűzugrástól az angyalozásig

Mára a Szent Ivánhoz kapcsolódó tüzes, harsány nótázással párosuló ceremóniák szokása mifelénk is kiment divatból (a Kárpát-medence északi és déli peremvidékein maradt fenn legtovább), főleg a folyamatos tiltások eredményeként. Az egyik székelyföldi rendszabály például előírta, „Szent János estin a virrasztótétel semmiképpen nem engedtetik éppen éjfélig, annál inkább hajnalig vagy virradtig, hanem csak késő vacsorakorig, amikor az ember le szokott nyugodni ágyában. Az pedig tisztességesen és becsületesen légyen.”

A már említett Bod Péter azonban a maga korában még imigyen foglalta össze a lényegét: „1. A gyermekek szemetet, csontot egybeszednek, hogy ezt megégessék, és füstöt csináljanak, amelynek az okát tartják, hogy a tájba a pogányok körül tüzet szokjanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott. Minthogy ez Szent János napja tájában szokott lenni, a keresztények… a tájban tüzeket tettek, azokat általszökdösték, és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el. 2. Égő üszköket szoktak kezekben hordozni, és azokkal a határokat kerülni, azt gondolván, hogy így áldatik meg az ő földeiknek termése. 3. Némelyek hegyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott, és minden dolgok változnak.”

A tüzet azért ugrották át, hogy nem legyenek rühesek, tetvesek, bolhások. Azt tartották, aki megtapossa, annak a vaktetű, vagyis a fagyásból származó viszketegség nem szántja fel a talpát. A gyermeküket vesztett fiatalasszonyok a tűz körül álló gyermekeknek gyümölcsöt osztogattak, de ők maguk nem ehettek belőle. A tűzbe hányt és kikapart gyümölcsöt eltették, és később, szükség esetén torok- és hasfájásra ellen adagolták.

Ha a tűzugrást már nem is gyakorolják Székelyföldön, Balázs Lajos néprajzkutató Csíkszentdomokoson és Csíkmadarason rábukkant az angyalozás emlékeire. Ez amolyan énekes-dramatikus, ma is élő vallásos szokás, amikor lánygyermekek köszöntik a nap szentjét, végigjárva a tízeseket, illetve rózsafüzér-társulati körzeteket. Régebb előfordult, hogy egy hétig járták a falut, „szentjánosoztak”, amíg mindenhová el nem értek; az asszonyok a napján zöld sátorban imádkoztak. Csíkdelne búcsúnapján is az asszonyok zöld ágakból rögtönzött sátrakban virrasztottak imádkozva, vagy bent háltak a templomban, hallgatván „a Jordán vizének zúgását”.

Varázserejű gyógynövények

Szent György után ezt tartották a második legjelentősebb „boszorkányos” napnak. A Gyimesekben Szent Iván éjjelén keresztet rajzoltak az istállóajtóra „a gonosz szépasszony eltávolítására”, mert neki tulajdonították, ha a tehénnek elapadt a teje vagy csökkent a tej zsírtartalma. De ráfogták azt is, ha a lovat reggel izzadtan találták az istállóban; azt mondták, éjszaka meglovagolta, „befonta a sörényét”.

Egyes, a Szent Iván éjjelén szedett gyógynövényeknek varázserőt tulajdonítottak (a tűzbe is dobtak belőlük), mint például az ilyenkor „megszólaló” és az egészség titkát eláruló aranyos pátrácnak (páfránynak), az ördögűzésre is használt közönséges orbáncfűnek vagy a tisztesfűnek. Az ilyenkor gyűjtött gyógynövényeknek eleve nagyobb hatóerőt tulajdonítottak – nem véletlenek az olyan népi megnevezések, mint a Szent Iván füve, Szent Iván seprűje, Szent Iván virága, szentjánosfü(ve), Szent János kenyere, Szent János-virág stb. Azt tartották, „akkor van a legjobb ereje, aztán má’ változik.” Xántus János kalendáriumából megtudjuk azt is, milyen növényeket érdemes szedni ekkor: a papsajt, hársfa, bodza, árnika, szarkaláb, pipacs, ziliz virágát; az árnika, csalán, cseresznye, üröm, málna, szamóca levelét; az aranyvirág, ezerjófű, somkóró, orbáncfű, szappanfű, aranyrozs virágos, föld feletti részét.

Az ortodox egyházban helyenként ma is szokás a virágszentelés, a katolikus egyházban pedig a tűzszentelés.

A gazda szemével

A gyógynövényeket már csak azért is ildomos (volt) leszedni Szent Jánosra virradólag, mert az alcsíki falvakban rendszerint a napján kezdték el a kaszálást, általában közösen, kalákában. A juhtartó gazdák ilyenkor kimentek az esztenára, és megmérték, mennyi tejet adnak a jószágok. Korondon „amelyik juh kiadta az egy deciliter tejet, arra a major megfizette a megegyezés szerinti teljes sajt- és ordamennyiséget. Ha valamelyik juh ennél kevesebbet (háromnegyed vagy fél decilitret) adott, annyival kevesebb köccséget adott a major” – tudjuk meg Barabás Lászlótól. A majorok számára az volt íratlan szabály, hogy Szent János napjáig a fele sajt- és ordamennyiséget fizessék meg a gazdáknak. Ha nem sikerült, úgy tartották, a nyár hátralevő felében sem tudnák egészében megfizetni. (A sófalvi és parajdi gazdák Szent György-napján ellenőrizték juhok tejmennyiségét.)

De régi emberek nem csak emiatt figyeltek erre a napra. Korondon, Pálpatakán és Szovátán még a múlt század végén is azt tartották, ha e napon esik az eső, akkor a gyümölcs férges, nyüves lesz abban az esztendőben; Siklódon, Felsősófalván és Korondon pedig azt, ha esik az eső, nem lesz krumplitermés, a pityóka elrohad a földben. Igaz, a korondi Imre Lajos 1902-ben a következőt jegyezte fel Imre Gergely imakönyvébe: „Szent János napján az egész nap hullot az esö. De azért is pityoka elég let…”

A régiek tapasztalata szerint ezen a napon szakad meg a gabona gyökere, ezentúl már nem nő, csak érik, de a gyom sem nyomja el többé a növényt. Ha kukorica már eléri a szekér- vagy talyigatengelyt, „akkor még lesz valami belőle”, de úgyszintén jó kukoricatermés várható, ha a zádokfa (hárs) ki van már virágozva.

Aki a káposztáját ezen a napon megkapálja, vagy legalább a kapát meghordozza közötte, nagy fejekre számíthat. Az ezen a héten kikelt csirkékből jó tojók lesznek – ha csak a gazdasszony ki nem szemeli magának korábban. Portik Irén a nagyszüleitől jegyzett le pár időjárás-regulát: „Jánosig ha kakukk szól,/ Áldás a gabonából; János-nap esője/ Kitart negyednap estére; János-napi eső után/ Nem nő a dió a fán.

Végül két, Szent Jánossal kapcsolatos mondásra emlékeztetnénk olvasóinkat. Az egyik arra a bizonyos „áldomásra” vonatkozik, ami társaságokban elszéledés előtt, az utolsó pohár kínálásakor szokott elhangzani. Ez onnan ered, hogy a legenda szerint Szent János ártalom nélkül ürítette ki a méregpoharat. Ilyenkor jusson eszünkbe az is, hogy a Szent János pohara bizony gyakran megárt: azaz a hosszas búcsúzkodásnak könnyen ittasság lehet a vége!

Székelyföldön, Csángóföldön és a Barcaságban a következő helységekben szenteltek templomot vagy kápolnát Keresztelő Szent János születésnapja tiszteletére: Bögöz, Brassó (ferences templom), Csíkbánkfalva (altízesi kápolna), Csíkdelne, Gyimesfelsőlok (alszegi harangláb), Háromkút, Hilib, Homoródfürdő, Lövéte (Kirulyfürdő), Marosvásárhely (belvárosi Keresztelő Szent János-templom), Magyarcsügés, Parajd, Szőkefalva, Szentivánlaborfalva, Tekerőpatak.

KÉPALÁ:

Címlapfotó: A Gelence és Ozsdola között meghúzódó Hilib