Az életre nevelés a feladatunk

Közel harminc éve élvezi már a nyugdíjas éveit, de még mindig figyelemmel követi a tanügy alakulását. Ágya mellett keresztrejtvény-hegyek tornyosulnak, inge zsebében ott lapul az okostelefon, hiszen fontosnak tartja, hogy éljen a modern vívmányokkal, szereti megmozgatni az agyát. A régi és a mostani időkről mesélt lapunknak Kiss Ferenc torjai pedagógus.

– Hogyan alakult a pedagógusi pályája?

– 1953-ban kerültem ki a kézdivásárhelyi tanítóképzőből. Mivel bevonultam katonának, a vizsgát akkor nem tudtam letenni. ’60-ig voltam a hadseregnél, a légierőnél, 19 éves koromban már hadnagyként szolgáltam. A hadsereg kötelékében végeztem el a testnevelési szakot, melyet utólag egyenlővé tették a hároméves iskolával. A katonáskodás után végül letettem a diplomavizsgámat, és Temes megyében, Gizellán kezdtem el tanítani osztatlan osztályban, 1-4-eseket. Utána kerültem Torjára iskolaigazgatónak, melyet először nem akartam elvállalni, mert nem volt még annyi tapasztalatom a tanügyben, de végül is nem voltak nagy gondok, jó tantestület fogadott. Majd megtetszett Ojtoz, oda mentem át, 10 évig voltam iskolaigazgató, tanítottam testnevelést és fizikát. Végül pedig Sepsiszentgyörgyre kerültem az építészeti líceumba, ahol technikusi végzettségemnek köszönhetően mesternek neveztek ki, 14 évet húztam le ott. Az első osztályom nagyon erős volt, a 32 tanulóból 28-an elvégezték az egyetemet!

– Még milyen sikerélmények gazdagították életpályáját?

– Azt hiszem, azok a diákok, akik tőlem kerültek ki, mind megtalálták a helyüket. Ojtozban például tudtuk, hogy a gyerekeknek nincsen sok lehetőségük a megélhetőségre, hiszen a gyár, ami volt, nem tarthatott, míg a világ. Ezért nagyon ráálltunk a minőségi tanításra. Nagyon jó, képzett, odaadó kollégáim voltak, a diákokkal sem volt baj, jó agyuk volt, lehetett dolgozni velük. Akkoriban vezették be az elektromosságot, az általános tudnivalókat az atomenergiáról, melyeket én tanítottam. Az eredménye pedig az lett, hogy 13 végzősből 9 villanyszerelő lett. Volt egy kislány, aki olyan helyen lakott, ahonnan télen nem lehetett megközelíteni az iskolát, így mi befogadtuk. Nagyon okos lány volt, aki végül elsőnek jutott be az udvarhelyi tanítóképzőbe, most a Mikóban tanít. Nemsokára már neki is nyugdíjba kell mennie.

– Hogyan telnek a nyugdíjas évek?

– 1990-ben nyugdíjaztak, utána mezőgazdasággal foglalkoztam. Négy éve azonban el kellett adnunk a földeket, mert már nem tudtuk művelni. Van egy 56 áras kertünk, de csak gyümölcsfák és lucerna van benne. Hobbim egyébként a keresztrejtvényfejtés, erősíti a szürkeállományt. Az embernek időnként meg kell erőltetnie az agyát, és ez jó dolog már az én koromban. Fent vagyok a Facebookon is, használom az internetet, hiszen muszáj haladni a korral, mindig is szerettem lépést tartani a világgal. Ha az ember nyitott szemmel él, többet tanulhat a világról, mint az elméleti tanulással. Az életfilozófiám alapját pedig mindig is a humor jelentette, az tartja ugyanis az életet az emberben.

– A mai tanügyet mennyire követi figyelemmel, mi a véleménye róla?

– Figyelemmel követem az ezzel kapcsolatos híreket, újdonságokat. El szoktam olvasni a versenyvizsgák kérdéseit is, úgy érzem, azok nem eléggé gyakorlatiasak. Olyan elméleti kérdések vannak, amelyekkel a tanítók később nem is fognak találkozni. A másik, amit észrevettem, hogy manapság nem követelik meg a fegyelmet a pedagógusok. Hány olyan hírrel lehet találkozni, hogy a diákok agresszívak tanítóikkal szemben! Igazgatóként nyilván nagyon tiltottam a pedagógusoknak, hogy fizikailag fenyítsék a gyerekeket, de a fegyelmet mindig megköveteltem. Amit még hiányolok a mostani gyerekekből és a tanárokból, az a műveltség. A fiataloknál nagyon ritka manapság, hogy elmenjenek színházba például, pedig az egy pluszt ad, tágítja a látóköröket. Ez részben pedig a tanároktól függ, hogy mennyire áldozzák fel magukat. Mindig azt vallottam, a kötelezőn kívül mást is kell adni a diákoknak, egy kis művelődést. A mostani tanügyben egyébként a hegyormán van a legnagyobb baj, a minisztériumnál, hiszen egy tanévet egy miniszter nem ül végig, ez pedig káoszhoz vezet. Mindenik a saját elméletét akarja beadni, mindenik programot változtat, mindezt tanév közben. Ott, ahol fontos lenne a megszokott, bevált módszer, ott ez így nem működhet jól. Csoda, hogy a tanárok bírják ezt.

Bartok Barbara